Amerikai Magyar Újság, 2008 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2008-03-01 / 3. szám
2008. március AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 19 (van-e széle a baloldalnak...) Kristóf Attila Én nem tudom, elképzelhető-e egy olyan bot, aminek hiányzik az egyik vagy a másik vége, mégpedig oly módon, hogy az egész középen tömörül. Ezt az esetlen metaforát megpróbálhatjuk a magyar politikai helyzetre, a pártok mibenlétére alkalmazni, és azt látjuk, hogy az, amit - talán tévesen - baloldalnak nevezünk, középütt véget ér. Ez ugyebár lehetetlen, mivel ha egy botot eltörünk, akkor is két vége marad. Hová lett az egyik? A jobb szél, vagy ahogyan nevezni illik, a jobboldali szélsőség Magyarországon látványosan jelen van, ha másban nem, az Árpád-sávos zászlók lengetésében testesül meg, legalábbis a média és az úgynevezett véleményformálók többségének nézete szerint. De mi van a szocialisták szélsőségeseivel? Talán a kommunizmus kinőtte gyermekbetegségét, a baloldaliságot, amit maga Lenin nevezett nevén? Az biztos, sok mindent kinőtt, még önmagát is, levedlett bőrét szegény észak-koreaiakra hagyva. A gyurcsányizmusnak - sokak szerint - semmi köze sincs a baloldali eszményekhez és értékekhez, bár a névadója ezt nyilván kétségbe vonja, amikor ki-kijelenti, hogy a baloldalnak nincs mit szégyellnie. Tehát az egész ügy vagy értelmezés a feje tetején áll, mivel Gyurcsány aligha gondolhatja komolyan, hogy az ÁVH tetteire, a Gulagra vagy Nagy Imre kivégzésére személyesen büszke lehet. Nyilván ő valami más, misztikus baloldalra gondol; kíváncsi vagyok Rákosit melyik platformba illesztené be. Mindannyian tanácstalanok vagyunk tehát abban, hogy hová lettek a hithű kommunisták. Látnunk kell azonban, hogy az MSZP törzsszavazói baloldali képzeteket dédelgetnek kebelükben, és mivel szegény Thürmer Gyulára már elvileg sem számíthatnak, feltétel nélkül a prekapitalista Gyurcsányt támogatják. Nem lengetnek vörös zászlót, nem mennek sarlóval és kalapáccsal az utcára, nem harsogják, hogy „földet vissza nem adunk”, nem követelik a gyárak és bérházak államosítását, lapítanak, akár az Országgyűlés tagjai, akár csupán az utca emberei. De ha eljő az idő, amikor szavazni kell, a szocialistákra szavaznak, bárki is legyen az MSZP miniszterelnök-jelöltje. Az ősbalosok mulatságos módon még mindig fújnak az SZDSZ-re, mivel a rendszerváltozás hajnalán a szabad demokraták a kom- csiellenesség jelmezében tetszelegtek, de azért ha a szükség úgy hozza, a „régi komcsik” támogatják a liberális jelöltet, nehogy a jobboldal kerüljön hatalomra. Demszky tizenhét éve ebből él. Hogy hol van a baloldal bal széle? Odabent középen, legyen szó hajdani pártkorifeusról, antikvitássá vált ÁVH-sról, Kádár-hűségben nagyra nőtt értelmiségiekről, elkötelezett zsurnalisztákról, megtöppedt kisemberekről. Mind-mind középen. Lobogójukat a gyurcsányi fényes szellők fújják, eszükben sincs a politikát utcára vinni, jól bevált rendszerben, mindig politikailag korrektül járnak el, csak lelkűkben őrzik a lángot. Emlékezzünk arra a ritka pillanatra, amikor Gyurcsány utcára szólította baloldali híveit. Idézzük fel azt az arcot, aki bátran a Hír TV kamerájába nézve közölte velünk, hogy ő 1950-ben is hű volt a párthoz, és hű ma is. O sem tetoválta magára a vörös csillagot, nem dübörgött és nem ordibált; de ha egy 1950-es kommunista, aki máig annak vallja magát, nem szélsőséges, akkor hát ki az? Osnyiias már alig-alig él közöttünk, de őskommunista?... Lássuk be, a bot két vége mégsem egészen egyforma. Legalábbis a politikában. A baloldali szélsőségeseknek van annyi eszük, hogy hőzöngéssel, ökölrázással nem rontják többször is hatalomra jutott pártjuk, az MSZP esélyeit. Igazi érzelmeiket nem tárják a nyilvánosság elé, agresszivitásukat tartalékolják. De a szocialistáknak semmit sem kell tenniük megnyerésükért, sohasem kell tőlük elhatárolódniuk. Szavazataikra mindig bízvást számíthatnak. Hogy nem kellene-e ezt a példát követniük a jobboldali túlbuzgóknak, én nem tudom... /MNO/ Az Olvasó írja Pogány Antal (Budapest): Szomorúan nézem, hogyan próbálnak jobb sorsra érdemes nemzeti politikusaink „törvényes” lehetőséget találni sorsunk megfordítására. Hiszen közömbös a törvényesség olyan politikai erők számára, mint az MSZMP-ből ránk hagyott mai kormányzati garnitúra. Régen sem érdekelte őket törvény, és jog, mögéje bújva kizárólag saját maguk és fedőszervezetük, a párt céljait követték. A szándék maradt, a módszerek finomultak. Szabad György volt házelnök (Megfontolás vagy dacreakció?, Magyar Nemzet, január 5.) még mindig Szili Katalin lelkiismeretére apellál, de hát egy, az MSZP színeiben kiálló politikustól hogyan várhat mást, mint pártkövető magatartást? Szili időnként eljátssza, hogy azonosul a nemzet érdekeivel. Éppen ezért, mert nemzeti létfontosságú dolgokkal játszadozik, mert megvezetni próbál, bűne nagyobb, mint azoké, akik nyíltan a közvélemény döntő akarata ellen dolgoznak és még csak nem is szégyellik. Azt kell mondanom, hogy a magyar közjogba vetett hit érvényét vesztette a jelenlegi helyzetben, egyszerűen azért, mert ameddig évekig tartó mentőexpedícióra kell várakozni, addig a beteg meghal. /MNO/
