Amerikai Magyar Újság, 2008 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2008-09-01 / 9. szám
2008. szeptember AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 5 SZEPTEMBER Ugyan ki érti meg a szokatlan jeleket? Lopakodó ősz küldi üzenetét: szeptember kopogtat. Vagy talán csak a múlt kiált bennünk ilyenkor hangosabban! Nyugtalanabbá válnak éjszakáink, előfordil, hogy ok nélkül felriadunk. Megszólal bennünk az a régi iskolacsengő is ezekben a napokban és csenget, csak csenget, úgy veri ez a csengetés szívünket akár az őszi eső a fák sárguló lombját Megannyi apró jel, csendes figyelmeztetés: halkabbá vált a reggelt köszöntő madarak hangja, bú- sabban szólalnak meg a gerlék, mire délutánba hajlik a szeptember megsokasodnak a dróthuzalokon üldögélő fecskék. És ha szőlős vidékre téved az ember, érzi már a must nemesedő ízét is. Még néhány nap, s megváltozik az utca képe meg a gyerekes családok élete: felelősségteljesebb feladatot kapnak a nagymamák, korábban kell elhozni a tejet a csarnokból és a csivitelő gyermekek piros kedvétől kivirágzanak hirtelen a játszóterek. Szeptember van. Elég, ha behunyom a szemem, máris érzem a régi tantermek kréta-szagát, s újra riaszt az első nagy rémület is, ami iskolakezdéskor rám rohant, amikor egyedül maradtam a gyerekek között. Mert a mama csak a bejáratig kísért akkor, ott elengedte görcsösen kapaszkodó kezem. Most már tudom, így kezdődik az élet nagy magányossága, ami elkísér bennünket a sírig. Ilyenkor egy nagyon távoli zongoraszó is felcsendül bennem. Mert csak a zene képes visszahozni a sebzően marcangoló múltat. Tisztán hallom: a Für Elis-t játsza valaki egy bácskai faluban. Olykor látni vélem pillangóként röpdöső kezét is az öreg zongora fölött annak a copfos, szeplős kislánynak. Ő az a kislány, meg a régi dal szeptemberben, amelynek hamisítatlan ízét visz- szahozzák most a megszólaló iskolacsengők. Újabban gyakran kapok hasonló üzeneteket a múltból. Olykor lepergő száraz falevél emlékeztet, vagy egy-egy távoli vonatfütty, amikor árván felsír az éjszakában. Harangszó, muzsika, egy elszakadt húr zümmögése, amit csak én hallok. Vagy akár egy felröppenő madár szárnyainak suhogása. Engem mindig szíven üt az ilyen váratlan üzenet: emlékezetes marad számomra a zongoraszóval való váratlan találkozás a kis zuglói Ilka utcában. Arra jártamban egy régi szeptemberben hirtelen felcsendült mellettem a Für Elis ismert dallama, s én elgyengülve dőltem egy lombját hullató fa törzsének. S akkor úgy éreztem magam ott az utcán, ahogy hallgattam a muzsikát feltürt gallérban, hogy Veronka üzen nekem Temerinből. Megtalált végre! Behunytam a szemem és mintha otthon lennék újra, mert a zene a legnagyobb varázsló. A régi orvosi lak előtt állok, mint diákkoromban, s hallgatom a szeplős kislány játékát. S amikor abbahagyja, egy pillanatra mindig feltűnik halovány arca a függöny mögül, mielőtt bezárja az ablakot. Ilyenkor nekem futnom kellene haza, mert várt már a mama a kapu előtt. Harang szólt és a rét felől lopakodva közeledett az alkonyat, tenyerében hozva a csendes éjszakát is, mert szeptemberben már korábban sötétedik. Amióta felfedeztem a csendes zuglói házat a zongoraszóval, úgy zarándokolok elé a szeptemberi estéken, mint a hívők a búcsújáró helyre. Végig lopakodók az utcán, s megállók a kertje előtt, várva, hogy megszólaljon a zongora, mert az hozza el számomra szeptember örök üzenetét. A copfos kislányról, aki kitudja merre jár, él-e még, gondol-e rám? Szeptember van újra és szomorú vagyok, mert türelmetlenségemben tegnap már délután odalopakodtam az Ilka utcai kis ház elé, hogy halljam újra az üzenetet, De zárva voltak a ház ablakai, talán a régi lakói is elköltöztek, s elvitték a zongorát is. Szomjas, tikkadt vándorként álltam ott, elgyengülve és tanácstalanul, és megértettem végre, hogy egyedül maradtam az ősz nagy és fájó magányosságával. Mint annak idején az első tanítási napon, amikor a mama elengedte a kazem. Futnék most hozzá vissza sírva, de tudom, hogy nem vár már a kapunk előtt, hiszen házunk sincs, meg kertünk, s Veronka sem zongorázza soha többé az öreg orvosi lakban a Für Elis-t. Csak talán a harang szól még esténként, az a régi. Ilyenkor szeptemberben messzire elhangzik a hangja. A mi falunkban keresztet vetnek hallatára és azt mondják csendesen: „Jaj, de szépen harangoznak!...” Mert szeptember van és ilyenkor a szívünkben szól a harang. Illés Sándor * * * * (Forrás: a szerző Hajnali madárfütty című kötete)
