Amerikai Magyar Újság, 2008 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2008-01-01 / 1. szám
16 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2008. január fogom látni! (Nekünk, akkori geológushallgatóknak, nem adatott meg a lehetőség, hogy - minimális pénzzel ugyan a zsebünkben -, de hátizsákkal, sátorral vágjunk neki az ismeretlennek, mint ahogyan a mai nyugati fiatalok teszik!) Állni a gejzírek torkánál - fortyogásban, sistergésben -, s figyelni, ahogyan egyre dagad-dagad, majd hirtelen 50-60 méter magasra szökken a forró ár, olyan látványosság, aminek bámulatát alig lehet abbahagyni! Másutt nagy kürtőkből tör elő -iszonyú robajjal, sivítással a fehér gőzfelleg; úgyannyira, hogy (japán szakemberek bevonásával) geotermikus erőművek létesítését kezdték meg! (Igaz, az ott dolgozó embereknek állandó készültségben kell lenniük, hiszen bármikor kitörhet a közeli vulkán, s akkor 20 perc leforgása alatt ki kell üríteniük a terepet!) Beszéljek a sárgán-vörösen fröcskölő iszapvulkánokról (solfatárákról), melyeket a pokol "kénköves bűze" leng körül?! A vigyázatlan túristát, aki a földön szürkéllő foltba belelép, súlyos égési sebekkel kell kórházba szállítani. De nemcsak "tűz" van Izlandon. A sziget délkeleti részére hatalmas, fagyos kézként tenyerei rá a Vatnaiökull. Európa legnagyobb kiterjedésű (8400 km^) gleccsere. Hosszú ujjai, hegymagasságú végmorénákat tolva maguk előtt, majd mindenütt a tengerig érnek. Járni az átkristályosodott, fekete kőzárványoktól tarka felületeken, riasztó hasadékok és kéken ragyogó jégsziklák között, vagy kis indiánkenun siklani a gleccsertóba merült jéghegyek labirintusában, a nagy-nagy simaságban és csöndben - leírható, érzékeltethető-e?? Végül, mindezeken túl - mintha semmi sem történt volna, semmi sem történne !-, az élet szelíd, idilli képei: a parti bazaltfalak odvaiban tarkafejű búvárpapagájok laknak, a hullámverés marta sziklák közt fókák fogócskáznak, a gyér- fiivű mezőkön pedig vígan legelésznek a hosszúfarkú, kócos, tarka ponnilovak és fehér-fekete birkák, melyek az első hidegek idején már maguktól összegyűlnek a csillagformájú karámokban, hogy téli szállásaikra vigyék őket. Izlandnak, a gyapjún kívül, legfőbb bevételi forrása a hal! A bálnavadászat betiltásáról (korlátozásáról) állandó nemzetközi vita folyik, de a többi fajta (például a hering és a lazac) is fogyóban van, ami részben az orosz rablógazdálkodás következménye.- Hajóikkal lehorgonyoznak a mi halászati zónánk határán, s valósággal kiszívnak mindent a mi vizeinkből is.- panaszolja egy izlandi halászmester. - Óriás, úszó gyárak ezek a hajók. A földolgozást is rajtuk végzik. A halak már dobozokba rakva, eladásra készen kerülnek a kikötőkbe. De keleti tengeralattjárók is ólálkodnak állandóan a sziget körül, melyen a NATO fontos bázisa, radárállomása van.(Ez utóbbit bárki büntetlenül megközelítheti, sőt le is fényképezheti!) Szerencsére, Izland népe nem hajlik a kommunizmusra. Az erkölcsök megrontásához sem fűződik senkinek különösebb érdeke. A fiatalok nemhogy kábítószert, de még alkoholt sem igen fogyasztanak. Utazásom két hete alatt magam is hol sült, hol főtt halon, krumplin, salátának nevezett, ízetlen gezemicén (néha-néha birkahúson) és jó, hideg izlandi vízen éltem, amitől nagy józanság és hűvösség üli meg az ember gyomrát. A levegő szennyezetlen, átlátszó. Fölmenve a Reykjavik "füstölgő" öblét uraló fehér templom, a Hallgrimskirkia tornyába, olyan éles képet kapunk, mintha gyerekes gonddal megrajzolt, naív festményt nézegetnénk. A gyakori földrengések miatt alacsonyra épített, nagy területen szétszórt házak hullámbádoggal bevont falai, palatetői harsány színekben pompáznak, akárcsak a Monopoly játék elemei. Alant, a hajója orrán dacosan álló viking, az Amerikát immár 1000-ben fölfedező ("Vinland"-ra keresztelte) Leif Erikson bronzszobra zöld patinával fénylik, s ahogy egymásután megszólalnak a harangok, zúgásukat öblös hangon veri vissza a tenger... Harmath István írja Chicagóból Egy évvel az 1956-os forradalom jubileumi ünnepségei után, igen nehéz helyzetben voltak az emigrációban, szétszórtságban működő egyesületek vezetői. Olyan látványos, nagyvonalú ünnepélyt, amit 2006-ban, az 50 éves évfordulóra prezentáltak, sehol sem tudtak rendezni. Miután még mindig működtek a tavaly felállított Emlékbizottságok, ezért könnyebb volt ünnepélyt szervezni, mint 2006 előtt. Itt Chicagóban is jóval kisebb létszámmal emlékeztünk az októberi hősökre, mint tavaly, de az ünnepség szervezettebb, méltóságosabb volt, mint ré- gente. Ami leginkább szembetűnt, nemcsak nálunk, hanem Eszak-Amerikában mindenütt, az a különbség, ahogy itt, és ahogy otthon Magyarországon, főként Budapesten ünnepelték október 23-at, szabadságharcunk 51. évfordulóját. A Kádár rendszerben, az 1989-ben történt rendszer- változásig, hivatalosan ellenforradalomnak minősült a szabadságharc, ünnepelni nem lehetett, de még a dátum említése is rendőri intézkedést vont maga után. Manapság pedig, a szabad, demokratikus országban, elsősorban Budapesten, rendszeresen botrányba fulladnak a rendezvények. Értetlenül nézek szembe a tényekkel, nem értem az otthonélő magyarokat. Miért nem lehet méltóságteljesen ünnepelni, október 23-án? A forradalom alatt nem voltak ilyen éles különbségek, „Aki magyar velünk tart!” volt a jelszó, most pedig mindenki más és más magyar. Az október 21-én, vasárnap de. 11 órakor szentmisével kezdődött Chicagóban az ünnepi megemlékezés, amelyet szokás szerint a Szent István Király templomban, Ft. Vas László plébános celebrálta. A vallási szertartás zászlósfelvonulással kezdődött, és a szentmise, ahogy Chicagóban az évek során szokássá vált a Himnusz és a Székely himnusz éneklésével ért véget. Utána a templom Mindszenty József hercegprímás nevét viselő nagytermében reggeli várta a megjelenteket. A reggeli
