Amerikai Magyar Újság, 2007 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2007-11-01 / 11. szám
22 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2007. november ján. A IV. században, mikor az épületet emelték, az eucharisztia csak vértanúk sírjainál volt a halottra való emlékezés része, az építmény tehát nem kápolna volt, csak mauzóleum, amely egyszerű összejövetelekre szolgált. Az alatta lévő gyönyörű, bibliai jelenetekkel, illetve krisztogrammal díszített sírkamrában tizennégy csontvázból találtak maradványokat. Egy másik épületegyütteshez, amelyet ma az Apáca utca felől közelíthetünk meg, két mauzóleum is tartozott. Az egyiket Fülep Ferenc szerint a IV. század végén kápolnává alakították, azaz oltárt emeltek benne, ez azonban más szakemberek szerint nem bizonyított. Az épületek körül 1968 és 1972 között több mint száz sírt tártak fel, amelyekből feltűnően sok üvegtárgy - korsó, pohár, illatszertartó -, kerámiaedény, és ékszer került elő. E sírok "szomszédságában", a Megyei Könyvtár udvarán is több sírkamrát találtak, illetve egy különleges kettős sírt, amelyeknek belsejét szimbolikus motívumokkal díszítették: a katakombafestészetből ismert rácsos- kerítés mögötti virágok a paradicsomra utalnak. Az idén megnyílt látogatóközpont hét sírkamrát és a cella septihorát foglalja magában. Itt többek között nemcsak a világhírű Péter Pál-, illetve a Korsós sírkamrát csodálhatják meg a látogatók, hanem egy különleges nyolcszögletű épületet is, amelyet csak 2000-ben tártak fel. Az oktogonális alaprajzú építményt, amely eredetileg kápolna lehetett, egy átépítés során alakították sírkamrává. Itt találták meg azt az öntött bronz Krisztusmonogramot, amely az ezredfordulón a világörökség emblémája lett. A hétkaréjos cella septichora az egész Duna-vidéken egyedülálló épület. Létezéséről már évtizedekkel ezelőtt tudtak a szakemberek, ám csak idén nyílhatott meg a látogatók előtt. S bár falai néhol két méter magasságban fennmaradtak, funkcióját ma már nehéz meghatározni - talán temetőbazilika lehetett, de előfordulhat, hogy az építését soha nem fejezték be, mert a barbárokkal hadakozó rómaiak kénytelenek voltak nyugodtabb vidékre költözni. A temető, amelyet építőik hátrahagytak, végül nemcsak a népvándorlás pusztítását, hanem a következő korok viharait is viszonylagos épségben átvészelte, őrizve az ott nyugvók reményét: hogy "megszólal a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban". Szöveg és kép: Szalontai Anikó —A nagy mesemondó, Benedek Elek születésének évfordulója alkalmából ismét megrendezték a népmese napját, amelynek keretében országszerte „mesés” programokkal várták szeptember 29-én az érdeklődőket. —Van Kárpátalján egy színtiszta magyar község - a határtól 15 km-re - Nagydobrony, ahol a Szovjetun uó felbomlása utáni első egyház által fenntartott árvaházat működtetnek. A bizonyságok fellege alól Kolozsvárt járva, mikor volt időm, mindig benéztem a Szent Mihály-templomba és a Farkas utcai református templomba. Most is így akartam, de a Farkas utcai templom zárva volt. Ezután próbálkoztam azzal a rácsos kapuval, amely a volt kolostor területére nyílott (később az lett a református kollégium főkapuja), és amelyen emlékeim szerint mindig lakat lógott. A legnagyobb meglepetésemre most nem volt lakat, sőt, egyből kinyílott, és végre láthattam és fényképezhettem innen is ezt a csodálni való gótikus templomot. Történetét, az építkezés kezdetét Kovács András ismertetése alapján röviden foglalom össze. 1486. november 9-én Szabó Ambrus kolozsvári bíró és a városi tanács tagjai a város délkeleti szögletében területet adományoztak a Szent Ferenc reguláit szigorúan megtartó (obszerváns) testvéreknek, hogy azok, mint addig annyi erdélyi városban, oda kolostort építsenek. "A kezdeményezés a királyi udvarból indult el, a kolozsváriak Mátyás király és Báthory István erdélyi vajda akaratára hivatkoznak. A királyt családi hagyományok fűzték a ferencesek obszerváns (minorita) irányzatához: atyjának fegyvertársai voltak a török ellen vívott hadjáratokban." (Elég talán, ha Nándorfehérvárra és Kapisz- trán Szent Jánosra utalunk.) Mátyás király 1487-ben Bécsújhelyről a kolozsvári tanácsot, 1490 januárjában pedig Visegrádról Tárcsái Márton erdélyi sókamara ispánt utasította a ferencesek akkor már folyó kolozsvári építkezésének a támogatására. A királyi parancs szövegéből ítélve az építkezés költségeit sóval fedezték. Egy feljegyzés szerint az új Mária-templomnak 1503-ban már készen kellett állnia. A kolostorba pedig hamarosan tizenhét misés pap, négy növendék és tizenhárom segítőtestvér költözött. De a reformáció terjedésével a szerzeteseknek hamarosan (1556-ban) el kellett hagyniuk Kolozsvárt. A kolostor és a templom történetének következő szakasza 1579-ben kezdődött. A jezsuita rend kollégiumát telepítették az akkor már unitárius Kolozsvárra, a pusztán álló Farkas utcai klastrom épületeibe. Az 1588. évi rnedgyesi országgyűlés határozata alapján a szerzeteseknek el kellett hagyniuk Erdélyt. 1595-ben ugyan Báthory Zsigmond javaslatára a gyulafehérvári országgyűlés 16. cikkelye megengedte a visszatérésüket, de 1603-ban a Basta tábornok ellenében Székely Mózeshez csatlakozott város lakói megrohanták és kirabolták a kolostort, szerzeteseit elűzték, majd hozzáfogtak az épület módszeres lerombolásához. Annak ellenére, hogy a jezsuiták rövid időre még visszatérhettek, az épületek már lakhatatlanná váltak, és a városbeliek a század első évtizedeiben kőbányának használták a kolostor épületeit. A templom 1622-ben a
