Amerikai Magyar Újság, 2007 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2007-07-01 / 7-8. szám
16 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2007. júl.-aug. Saáry Éva CSODÁLATOS KERT Hogy hogyan érzem magam dunafüredi házamban? Nehéz megfogalmazni. Fájdalmas irrealitás- és ideiglenesség-érzés bujkál bennem. Kint ülök a teraszon -félálomban? mesében?-, előttem illatozó rózsák sokasága. A fehérek szirmai sárgába, a sárgáké vörösbe hajlanak, de léteznek sápadt- lilák, narancsszínüek és ámulatba ejtő a vörösök rengeteg árnyalata a koráiltól a bordóig, amit már "fekete rózsának" neveznek. A cseresznye- és meggyfák roskadoznak a gyümölcstől (reggelenként első tevékenységem, hogy teleszedek egy nagy tálat), a veteményes kertben friss saláta, zöldhagyma, sóska, borsó, bab, ribizli, piszke, málna, s nem utolsó sorban sok a földtől csatakos levelek árnyékába húzódó szamóca... Itt, a Barátság utca 76. szám alatt nagy csönd uralkodik. Ritkán hallani errefelé motorzúgást. Éjszakánként kutyák ugatnak, hajnalonta pedig mindent betölt a feketerigók füttye... Édesanyám, jólmenő fényképészüzlet tulajdonosa lévén, a háború idején vásárolt Balatonfoldváron egy szép telket (nemrég találtam meg a padláson az elképzelt nyaraló tervrajzát!), de aztán jött az ostrom, a kommunizmus, nem lehetett építkezni. A földet ugyan meghagyták, de éveken, évtizedeken keresztül csak nyűg és gond volt, hiszen rendben kellett tartani: gyomlálni, füvet kaszálni... míg a hetvenes esztendők végén (akkor már Svájcban éltem) sikerült elcserélni erre a duna- füredi kertes házacskára. Maga csak egyetlen alkalommal, 1980 tavaszán nyaralt itt két hétig (először és utoljára!), de roppant büszke volt a "birtokára", melyet halála után én örököltem. Mivel azonban az 1989-es Nagy Imre-temetésig nem kaptam vízumot, idős unokanővérem, Józsa gondozta, és gondozza ma is. Javasoltam neki, adja bérbe, de azzal érvelt, hogy a lakók "több kárt hoznának, mint hasznot", lévén a villában pesti lakásunk maradék bútorai, néhány festmény, fölnagyított családi foto, s régi könyvtáram egy része. Inkább ők járnak ki nyaranta a gyerekeikkel. * Tűnődve szemlélem a rózsákat. Édesanyám mennyit gürcölt ezért a házért, melynek nyugalmát alig élvezhette. Férjem pedig, aki nyugdíjas korában biztosan szívesen eldolgozgatott volna a kertben, már tíz esztendeje a castagnólai temetőben alussza örök álmát. A lányaim? Sophie inkább utazgat (nem képes hosz- szabb ideig egy helyben megmaradni), Ágnest pedig - aki otthonülő természeténél fogva, örülne az itteni pepecselésnek-, olasz férje évről évre a szardíniái tengerpartra viszi. Talán az unokák.... de mire ők fölcseperednek, meg sem lesz már ez az ingatlan. Magam maradtam hát a házzal, s a hozzá vezető, 1200 kilométeres távolsággal, amit társ híján, egyedül kell oda is, vissza is megtennem. Furcsa dolog az élet! Fiatalon -pedig nem lenne szüksége rá!-, az embert segíteni kész rokonok, barátok (gavallérok!) veszik körül. Idősebb korára azonban - midőn már jólesne neki a gondoskodás, kímélet!-, mindent magának kell megoldania. S a teendők egyre nehezebbek, egyre kimerítőbbek. Néha már kedvünk, türelmünk sincs hozzájuk. Immel-ámmal vánszorgunk tovább, folyton folyvást a "meddig" és "miért" kérdésével birkózva. Mostanában gyakran eszembe jut Puskinnak az "élet szekeréről" írt, Szabó Lőrinc fordításában megjelent verse. Utolsó szakasza így hangzik: "Estére végre megnyugodna az összezötykölt társaság, s próbál a vackán elaludni... De a kocsis csak hajt tovább." * Időnként megfordul az is a fejemben, hogy végleg hazaköltözöm -mint sokan mások-, vagy legalábbis időm jó részét dunafüredi házamban töltöm. De odahagyjam érte az én gyönyörű Lugánómat, ahol életem nagyobbik részét lemorzsoltam? A családomat? Szeretteim sírját?? Vajon, vissza tudnék-e szokni az egyre romló hazai légkörbe? Nem lenne-e állandó, kínzó "honvágyam" a magas bércek, a ragyogó alpesi tavak után? S végeredményben, egyedül kellene itt élnem, amit egy nyugatról érkező számára a telefon hiánya is elképzelhetetlenné tesz. Éjszakánként úgy be kell zárkózni, mint valami erődbe a szaporodó betörések, gyilkosságok miatt. Ha viszont az embernek valami baja van, nem várhat senkitől segítséget, márcsak azért sem, mert a villa -csukott ajtajaival, ablakaival- lakatlannak látszik, a környező házak pedig csak nyári hétvégeken telnek meg vikkendező családokkal. Aki ide költözik, kilép a világból, s a Gondviselésre bízza teljesen magát, miként egykor a tengereken kóborló hajósok: Kolumbusz Kristóf, Magellán... Vagy érkezik felőle hír, vagy sem. Virítanak, mosolyognak a rózsák, s a rigók -abszolút teljhatalomhoz szokva-, mint "hívatlan vendégre" tekintenek rám. Pörölnek is velem szaporán az ő csivitelő
