Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-12-01 / 12. szám
2006. Karácsony AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 23 Behúzódunk a színházba, s a nagy előcsarnokon át a főbejárathoz érünk. Ott azonban nem maradhatunk, mert a szemből jövő gépfegyvertüz igen erős. Átmegyünk hát egy sebesültekkel teli folyosón a baloldali kapuhoz, ahol az Ikarus-gyár munkásainak társaságában töltünk körülbelül egy órát. 10 felé kicsit elcsöndesedik a harc, és hirtelen magyar zászlókkal díszített tankok jelennek meg. Mindenki azt hiszi róluk, hogy a felkelők kezében vannak. Az emberek boldogan előmerészkednek rejtekeikből, és Jean- Pierre is talál magának egy fényképezésre alkalmas helyet. A tankok azonban ágyúikat nem a pártház, hanem a szabadságharcosok felé fordítják, és váratlanul tüzelni kezdenek... Kétségbeesetten kiáltok: Jean-Pierre, Jean-Pierre! -, de későn hallja meg a fülében lévő vatta miatt. Fölugrik, futni kezd visszafelé, de találat éri. Egy munkás és egy gyermekieány húzza be a menedékbe, a színház árkádjai alá. Jean-Pierre sebesülten is csak a riportjával törődik:- A fényképezőgépem! A kamerám! - nyögi halkan. A lány szörnyű pergőtűzben kúszik vissza a gépekért... A harc elcsöndesedésével sikerül Jean-Pierre-t beszállítani a Péterffy Sándor utcai kórházba. 14 golyó van a testében. Néhány átfúrta a beleit, egy a gerincét érintette, mások majdnem teljesen leszakították a lábát. Az elsősegélyt nyújtó orvos reménytelennek ítéli az állapotát. Jean-Pierre szörnyű szenvedései ellenére sem veszíti el öntudatát és hidegvérét. Állandóan kéri, hogy tájékoztassák riportja további sorsa felől, mutassák meg neki -az időközben előhívott- fényképfelvételeket. Értesítjük Párizsban élő sógorát, Dieckmann sebészt, aki a Paris Match közbenjárásával kap egy vöröskeresztes repülőgépet. Ez az utolsó gép, mely a súlyosan sebesült riporterrel a fedélzetén, november 2-án elhagyja (a már szovjet kézen lévő) repülőteret. Keserves utazás! Jean-Pierre-nek újból és újból vérátömlesztést kell adni, hogy legalább Párizsig kibírja. De a fiatal szervezet erős, az akarat csodákra képes. A riporter élni akar! Beszállítják a Neuilly-i klinikára, ahol elkezdődik az utolsó küzdelem - ezúttal a halállal. Közben Budapesten is vérbe fullad az alig-alig virágba szökkent szabadság. November 6-án. szinte egyidőben fejezi be agóniáját a riporter és - a város." * Utóirat Negyven éven át meg voltam győződve róla (magától értetődőnek vettem), hogy Jean-Pierre Pedrazzinit Párizsban temették el. Csak 1996 őszén, ticinói TV-ri- porterekkel beszélgetve derült ki, hogy hamvai itt vannak Locarnóban, a családi kriptában. Egy esős decemberi napon Vadnay Zsuzsával elindultunk a keresésére. A Via Valle Maggia monumentális, szigorú temetőjében áll a többiek fölé emelkedő, hatalmas szürke mauzóleum. Belsejében kápolna, a ravennai székesegyházat utánzó, aranymozaik boltozattal, freskókkal. A családfő - Giovanni - bronz mellszobra alatt sorakoznak az elhalt utódok porcelánra aplikált fényképei; köztük Jean- Pierre portréja, melyen korántsem olyan szőke és vidám, mint a Paris Match-ból ismert fotón. A virágok között, a földön, a franciaországi magyarok szürke gránit emléktáblája. Villany nem lévén, egy oltárról kölcsönzött gyertya imbolygó fényénél botorkáltam le a meredek csigalépcsőn a kriptába. Sokáig kellett meresztgetnem a szememet, amig a falbasüllyesztett koporsók között rábukkantam a keresett halovány fölírására. Semmi vigasztaló díszítés. Összeszorult a szívem, hogy 29 évesen lekerült ebbe a nyirkos, sivár odúba, ahová még virágot sem lehet elhelyezni. Legföljebb néhány mécses kel itt el... Németh Edith Mária: Sóska zöld életem A Németh család háborúba sodort élete Van egy rossz szokásom. Miután elolvastam egy könyvet, azonnal kritizálni kezdem, sőt próbálom elhelyezni valamiféle rendszerbe, melynek kategóriái kifejezetten csak az én képzeletemben léteznek. Edith nővér „ Sóskazöld élete....” viszont alaposan megizzasztott. Nem tudtam kritizálni, sőt különbejáratú rendszerem egyetlen rekeszébe sem tudtam beszusza- kolni. Később rájöttem, hogy miért. Ezt a könyvet nem ésszel, hanem szívvel Írták és úgy is kell azt olvasni. Kézbe venni csak olyankor szabad, amikor a szív teljesen nyitott, befogadó, s hagyni kell, hogy a szavak, a kifejezések, az érzelmek szívtől szívig, hozzánk érkezzenek és megérintsenek. Ez a szeretet útja. Öntörvényű és makacs, nem tűr beleszólást, kritikát, vagy korlátozást. Csak kettőt tehetünk: vagy elfogadjuk, vagy elutasítjuk. Amikor erre rájöttem, akkor ismét fellapoztam Edith nővér és a Németh család életét. Nem csalódtam. Hagytam, hogy a szavak, a kifejezések elérjenek hozzám és lassan megérintsenek. A szivem megtelt szeretettel. Közben kisétáltam a házunk mögötti kiskertbe, s új
