Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-11-01 / 11. szám
2006 november AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 11 HARMATH ISTVÁN EMLÉKEIM AZ 1956-OS FORRADALOMBÓL V.rész 1956. december másodikén, éjjel 11 órakor szabadföldre érkeztem! Az utolsó Magyarországon töltött nap tele volt izgalmakkal. Vasárnap lévén, délben szentmisén vettünk részt Sopronban, melynek végén könnyes szemmel énekeltük, a szertartás után felcsendülő Szózatot. A megható utolsó négy sor: A nagy világon e kívül/ Nincsen számodra hely;/ Áldjon vagy verjen sors keze:/ Itt élned, halnod kell. Vörösmarty Mihály versét rengetegszer énekeltem, énekeltük az iskolában, az utolsó négy sor mindig mély hatással volt rám, amint társaimra is. Rákosiék akárhogy próbálták, a hazaszeretetei képtelenek voltak kinevelni, kiverni belőlünk. Ez alkalommal azonban tisztába voltunk, hogy amennyiben szerencsések vagyunk, ma éjjel átjutunk a határon. A szerencse mellénk szegődött és másnap délben, az osztrák Kligenbach - Kelenpata - nevű határmenti faluban töltött éjszaka után, a burgenlandi Eisenstadt - az egykori Kismartonban lévő menekültlágerbe érkeztünk. A láger - ha emlékem nem csal -, egy kiürített kaszárnyában volt. A szobákban takaróval és lepedővel letakart szénán aludtunk, ki-ki ahol helyet talált magának. A vöröskeresztes egészségügyi szolgálat, ingünk és nadrágunk alá valami fehér fertőtlenítő port fújt, ez alól senki nem volt kivétel, mindannyiunknak keresztül kellett esni a kínos, kellemetlen procedúrán. Takács Pista barátommal rögvest szétnéztünk a táborban, ahol emberek csoportba verődve tárgyalták a továbbjutási lehetőségeket. Tolmácsok körül gyülekeztek az emberek állandóan, akik osztrák hivatalos személyekkel arra próbáltak rábeszéli minket, hogy minél előbb menjünk tovább valamelyik másik európai befogadó államba. Szinte óráként jöttek újra és újra, felhívni a figyelmet, hogy busz indul Nyugat-Német- országba, Svájcba, Svédországba és mindenfelé. A menekültek azonban főként Bécsbe akartak menni, az amerikai, kanadai vagy ausztrál követségre, de erre nem volt lehetőség, bár sokan autóstoppal nekivágtak az ismeretlen útnak. Mosolyogva emlékezem, hogy mennyi bajuk volt a tolmácsoknak főként a családos menekültekkel. Az asszonyok már megszokásból is elvtársnak szólították a tolmácsokat és az osztrák hivatalnokokat egyaránt. Volt is nagy tiltakozás, hogy mi nem vagyunk elvtársak, de a begyepesedett megszokás hatalma nagy úr, és ezeknek az egyszerű vidéki, vagy városi munkásembereknek, főleg asszonyoknak nem nagyon jött a szájukra az úr szó. A komcsi rendszer tizenkét év alatt alaposan megváltoztatta az embereket és a szokásaikat. A délután folyamán ismerős alak tűnt fel a lágerban, ugyanis megjelent Schobert József pasaréti barátunk hórihorgas alakja. Sobi jó öt-hat évvel volt idősebb nálunk, ezért rögtön vezetője lett a kis csapatunknak. Az első este lefekvés előtt sokáig beszélgettünk a további terveinkről. Takács Pista rögtön kijelentette, ő már most megbánta, hogy belefogott a nagy kalandba. Azután kijelentette, hogy csak addig marad Nyugaton, amíg egy fényképezőgépet vásárol, azután rögtön hazaindul. Érdekesnek találtam, hiszen ő még katona volt, ha jól emlékszem talán híradós. Október 23-án este, kivezényelték őket a Rádió hoz, töltény nélküli fegyverrel. Ott húzták meg magukat a forradalmárok és az ávósok között, nagy szerencse, hogy élve úszta meg a csetepatét. Jó félévvel később beváltotta ígéretét, és Franciaországból egy fényképezőgéppel hazatért Magyarországra. Jómagam szintén katonaköteles korban voltam, 1955 nyarán soroztak, de szerencsém volt az orvosi vizsgálaton jelentéktelen egészségi probléma - porcleválás - miatt, egy év halasztást kaptam. 1956-ban már, mint túlkoros voltam nyilvántartva, a sorozást végző hadnagy mondta: „magát majd három-négy év múlva hívjuk be nyáron, néhány hónapos kiképzésre”. Esküt is tettem arra, hogy hazámat nem hagyom el, ezért úgy gondoltam, hogy magam is katonaszökevényként lettem nyilvántartva, óbóznak családos ember lévén, valami más oka volt a disszidálásra, ha jól emlékszem családját később akarta kimenekíteni. Azon az estén én is magamba szálltam és végiggondoltam a disszidálásom okát. A saját emlékeim otthon jártak, a szülői házban, ahol szeretettel gondoskodtak rólam szüleim. Őket nem pótolhatja soha senki sem. A barátaim legtöbbje már eljött, ki tudja merre vannak, vajon sikerült- e átszökniük. Később, hónapok múlva tudtam meg, hogy mindenki átért Ausztriába sikeresen. Munkahelyem a IX. kerületben, a Tűzoltó utca és Szvetana - ma Lenhossék - utca sarkán, a lehető legrosszabb helyen volt a városban. Az üzemet ugyan nem érte találat, az Üllői út környékén azonban minden romokban hevert. Mikor fog megindulni itt az élet, kérdeztem magamtól, amikor november vége felé utoljára arra jártam. ! Egy alkalommal, amikor az üzemben jártam fizetési előlegért, hazafelé a környéken lévő kis terek egyikén, a hevenyészett sírokon lévő keresztet nézegettem csupán kíváncsiságból. Az utcák kereszteződésénél sok ilyen kis tér volt a környéken, piciny játszóterek padokkal körülvéve, amelyet a szerelmespárok használták, amikor csóko- lózni volt kedvük békésebb időkben. Ezek a kis terek akkoriban, alkalmi köztemetőkké váltak, hiszen rengeteg volt a temetetlen halott a környéken. A sírhantok körül emberek bámészkodtak, vagy épp halk imát mondtak az elhunytért. A gyalulatlan deszkából állított keresztre szögezték föl azután az elhunyt személyazonossági igazolványát, sok esetben a katonakönyvét. Már meg nem tudnám mondani a kis tér nevét, ahol gimnáziumi osztálytársam Bózsa István sírját találtam. A katonakönyvét a
