Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-11-01 / 11. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2006 november kak számára szinte megbocsáthatatlan tény, hogy nyelvi, alkati és szokásbeli különbözőségünk ellenére meg tudtunk maradni ebben az európai ember-masszában. Csak a Gondviselés különleges oltalma, hogy a kataklizmák egész sora sem pusztított el bennünket a történelem során. Pontosan és jól ismerjük a majdnem végső pusztulást jelentő eseményeket, évszámokat s a nyomukban járó mérhetetlen szenvedéseket. Nem célunk, hogy az Árpád-házi királyok kihalását, a tatárdúlás, a török, osztrák, majd orosz megszállás történelmi motivációit; korunkban a Kádár-rendszer több évtizedes traumáját, s benne 1956. november 4. napjának soha nem csillapuló fájdalmát felelevenítsük - elegendő, ha csak jelen történelmünk egyik fordulópontjának, az 1990-es, ölünkbe hullott és gyökeres változást jelenthető dátumnak a döntő mulasztásaira utalunk. (S mindez már nem az ellenfelek számlájára írható.) 1990-nel kapcsolatban hamis és indokolatlan a kikerülhetetlen végzet tányéré, közbejöttére hivatkoznia bárkinek is ebben az országban. Az elnyomó szovjet világhatalom megroppanására, az utolsó megszálló katona távozására, magára a nemzet talpra állására olyan eruptív erővel, spontán örömmel kellett volna reagálnia minden igaz magyar állampolgárnak, újonnan alakult pártnak, szövetségnek és intézménynek, amely friss oxigént, életerőt pumpált volna az elernyedt lelkekbe. Ezt a dinamikus erőt még a bolsevizmussal (titokban) lepaktáló, s közben hitegető nyugati hintapolitika sem fékezhette volna le. 1990 után hamarosan az is kiderült, hogy a karrierért s előmenetelért megalkuvó, sorsába belenyugvó lakosságjelentős része annyira átitatódott a kommunista má- kony kártékony drogjával, hogy már akkor sem tud és mer igazat mondani, ha a történelem kereke alapvetően kedvezőre fordul. Magyarságát, keresztény voltát a régi szunynyadó értékek alapján csak kevesen merték és merik vállalni, holott ezért semmiféle hivatalosan elrendelhető, büntető szankció nem fenyegeti őket. Minden pártpolitikától függetlenül: a magyarságtudat hiánya, a jellem ingatagsága, a nagyobb, idegen hatalmak (legyen az szláv vagy angolszász) iránti kritikátlan meghajlás és szervilitás szinte behálózta mindennapjainkat, szebb napokat látott kulturális életünket (lásd a televíziós csatornák népbutító és brutalitást sugárzó műsorait) - kevés kivétellel az egész hazai közéletet. Ebben a káros és retrográd szellemiséget tükröző világban elrettentő, negatív példát szolgáltat az említett televízión kívül az írott sajtó is. A magyar hírlapírás - melynek mindig megvolt a kellő irodalmi "aranyfedezete", hiszen a múlt század közepétől fogva valódi, tehetséges írók, újságírók művelték - olyan mélypontra süllyedt az elmúlt tíz-tizenkét esztendőben, hogy ennél csak a százharminchárom napos tanácsköztársaság véres "plakátsajtója" volt züllöttebb. A magyartalan, stílust meggyalázó és minden erkölcsi, etikai normát nélkülöző szövegek, a becsmérlő, sok esetben nyomdafestéket nem tűrő, trágár kitételek és személyes bosszúvágyból fakadó sértegetések méltatlanok egy "európaiságot" hirdető ország nyilvános életében. Megállapítható, hogy az értelmiség jócskán besározó- dott: a szakmai és világnézeti elfogultság, a korrupcióra való hajlam, a magasabb poszt és jövedelem elérésére irányuló gátlástalan tettek s megnyilvánulások jóformán minden területen tapasztalhatók. A fiatalság jövőképét sok tekintetben az idősebbeknek ez a cinikus és önérvényesítő magatartása, attitűdje alakítja, s ha - szerencsére - vannak hivatásukat becsülettel vállaló és teljesítő pályakezdők is, a társadalom jelentős részének törekvései és életvitele nem azonosak a régi értelemben vett keresztény-magyar értelmiségiek becsületes munkásságával, eszményeivel - sem a hivatás, sem a családi élet terén. Mélyek a gyökerek: a két világháború, az elnyomó diktatúrák évtizedei nemcsak az emberi életet, magát a hiteles értékrendet is feldúlták, alapvetően elsilá- nyították. Korábbi értékrendünket a keresztény erkölcs, a tíz- parancsolat mélyen belénk ivódott tanítása, emelkedett bölcsessége alakította és határozta meg. A rossz hajlam, a bűn, az erkölcstelenség úgy választódott el a jótól, a becsületestől s az erkölcsöstől, mint a víz az olajtól. A társadalom helyes reflexével kivetette magából az immorális, nem befogadható egyéneket, tetteket. Az ember fölfelé való törekvésében nem a végtelenségig fokozható anyagiasság, a jóléti rivalizálás dominált, mint napjainkban, hanem a tisztességesen betöltött életpálya és a szereteten alapuló családi-társasági lét megbízhatósága volt a döntő. Van-e remény ennek a hajdani, sokunk által áhított értékrendnek a visszaállítására? Tud-e olyan öntisztító lenni a magyar társadalom a XXI. században, hogy az egyének, a kisebb és nagyobb csoportok helyes kezdeményezése nyomán kiveti magából ezt a letapadt és megszokott rosszat, helyébe a jót ülteti, s végre elfelejti és utódaival is elfelejteti hosszú évszázadaink szenvedéseit, történelmének szomorú kálváriáját. Zujember.hu/ Szeghalmi Elemér A Vatikán megerősítette: XVI. Benedek pápa novemberben Törökországba utazik, hogy megtegye első látogatását a muzulmán többségű országban. A katolikus egyházfő Ankarát, Izmirt, Isztambult és az ősi Ephesust látogatja meg november 28-án kezdődő útja során. Az utazást beárnyékolja az a felzúdulás, amelyet a pápa iszlámmal kapcsolatos megjegyzése váltott ki.
