Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-07-01 / 7-8. szám
2006. júl.- aug. AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 19 Arad végzetes színhely, nem csupán 1849-től. Csorba Csaba régész, történész mondta el, hogy a Képes Krónika, Kálti Márk műve örökítette meg azt a XII. századi véres országgyűlést: amikor a gyűlés napján a király II. (Vak) Béla trónszékében ült, eljött a királyné fiaival, és a király mellé ült, azután így szólt az egész néphez: tMinden híveim, nemesek, vének, ijjak, gazdagok és szegények, halljátok! Isten mindegyikőtöknek megadta természetes szeme világát, hadd halljam hát, miért vették el urunk szeme világát, hadd halljam hát, miért vették el urunk, a király látását, és kiknek tanácsára történt ez? Tárjátok ezt föl nekem, álljatok rajtuk hirtelen bosszút ezen a helyen, végezzetek felőlük miértünk...T Miután így beszélt, felzúdult a nép azokra a bárókra, akiknek tanácsából a királyt megvakították; egyeseket megkötöztek, másokat megcsonkítottak... Tegyük hozzá: a leszámolás megtorlására, a leszármazottak ellen történő bosszúra sohasem került sor. Arad váránál s a vesztőhelynél minden mai hangulatúvá válik, ha benső idejében éljük meg nemzetünk történelmét, amelyben folyton jelen van Isten gondoskodó hatalma. 1848 szeptemberében Berger János, aradi várparancsnok szembefordult a magyar kormánnyal, hadikészültségbe helyezte a várat, a hódolni nem akaró várost pedig ágyútűz alá vette. A forradalmi magyar konnány 1848 decemberében kezdte meg a vár ostromát: Arad megye nemzetőreit mozgósította. A védők kiéheztetése volt a cél. Az éhséget nem bíró őrség 1849. július első napján feladta a várat. Arad már romokban hevert az ágyúzás miatt. Vetter Antal altábornagy kiáltványt intézett a lakossághoz, méltatta a győzelmet: Ott, honnan a pusztító elemek még régebben is rombolták a virágzó várost, most büszkén leng a trikolor... Arad városa kitüntetett ritka hazafisága s elszánt, minden vésszel bátran dacoló állhatatossága kiérdemli a nemzet háláját. Éljen a szabad hon! Éljenek Arad hős polgárai! Aztán szűkült a kör. Augusztus 11 -én a várban a haditanácson Kossuth bejelentette lemondását, a hatalmat Gör- geynek adta át, aki látta, hogy reménytelen a helyzet. Levelet írt Damjanichnak, Arad parancsnokának: Neked, mint a vár parancsnokának, nem lehet sem parancsolnom, sem tanácsolnom, legfeljebb kérnem szabad, hogy szívedet inkább a humanitásnak, mint a dicsvágynak nyisd meg. Damjanich megfogadta Görgey kérését, augusztus 17- én Buturlin orosz tábornoknak adta át a várost és nem Schlick osztrák tábornoknak. Az oroszok a várat az osztrákoknak adták át. A kegyetlen Haynau táborszernagy augusztus 21-én Aradra érkezett, s másnap főbe lövette Or- may Róbert honvédezredest. Megkezdődött a terror, amely megborzongatta az európai közvéleményt is Juj ember.hu/ Tóth Sándor Bácska vérázíatta magyar föld, ne hagyjuk elveszni! r Saáry Éva TISZAFÜRED A Lugánóban hirtelen beköszöntött rekkenő hőség juttatta eszembe Tiszafüredet, ahol az ötvenes években, a nyári vakáció idején, a budapesti Földtani Intézet s közvetlen főnököm, Budai György megbízásából, geológus gyakornokként, hidrológiai térképet készítettem. No, nem volt ez nehéz és bonyolult föladat, csak a szörnyű, kontinentális meleg (40 fok C, ha nem több!) okozott gondot. Esténként, a hónapos parasztszobában, egy gusztustalan, kitömött róka és sárguló családi fényképek jelenlétében, csak vizes törülközőbe csavartan tudtam elaludni. Azóta sem éltem át (még Afrikában sem) ilyen kínzó hőmérsékletet. Egyébként emlékezetes, vidám napokat töltöttem ott. Szívesen emlékezem rájuk. Reggel 4-5-kor keltem s csuromvizes hajamra kendőt kötve, biciklivel jártam végig az utcákat. Mmden házba be kellett mennem s elhárítva az akadékoskodó kutyákat, megmérni a kutak vízállását (A kapott adatokat aztán térképre vittem). A parasztok eleinte gyanakodva fogadtak, mint annak idején minden “hatósági embert”, de hamar rájöttek, hogy ártalmatlan vagyok.- Kutas kisasszony! Nem iszik meg velünk egy korty bort? Van füstölt szalonna is mellé! A szíves kínálást nemigen lehetett visszautasítani, s mire a hajnal reggelbe, majd délelőttbe fordult, rózsaszínben láttam a világot. 10 felé fejeztem be rendszerint a napi munkát. Usgyí ki a Tiszára, ahol már várakozott rám a községi hivatalnokok fiatal gárdája. Váratlanul odacsöppent “csodalényként” kezeltek, s elhalmoztak minden jóval. Ma sem tudom, milyen ürüggyel tudtak elszabadulni az íróasztaluk mellől (nem lehetett nagy a munkafegyelem), mert több-kevesebb megszakítással, jóformán az egész napot velem töltötték. Nagyokat fürödtünk, hancúroztunk a selymes vízben, s a parti fövenyen, a fűzfák alatt piknikeztünk: szalámit, kolbászt, oldalast, savanyú, homoki bort hoztak. Csak a nyár végén búcsúztam el a vidám társaságtól. Be kellett adnom a szegedi központban a hidrológiai térképet, s ott kaptam meg tevékenységem csekélyke ellenértékét is, ami egy diáknak annak idején igen jól jött. Aztán már zakatolt is velem a vonat Budapest felé: elkezdődött az egyetem. Mi maradt meg? A forró szél, a parzselő napfény emléke, a nyájas öreg parasztok, a nyakra-före udvarló tisztviselők s a szelíd, békés tiszai táj... „Ágyúval lőjj a verébre is! Nehogy vissza tudjon lőni, az a vérengző fenevad...”
