Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-05-01 / 5. szám
2006 május AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 17 Saáry Éva UTITÁRSAK 1. Életreszóló barátságot kötni éjjel 2-3 között a Niagara Falls-i repülőtéren, egy sötétben veszteglő autóbuszban? Igen, ez is lehetséges! 1975 nyarán, charter géppel, európai cserkésztársaság kí- sérőjeként, indultam Torontóba. Ok azonban rögtön tovább utaztak, nekünk, a kényszerűen hozzájuk csapódottaknak azonban várakoznunk kellett. A Frankfurtban élő, félszlovák Démuth Gyula mellé kerültem. Elkezdtünk beszélgetni, s kiderült, rengeteg közös gondolatunk, elképzelésünk van. Ennek a “véletlen” éjszakai eszmecserének lett eredménye a Frankfurti Könyvvásár nyugati magyar irodalmi részlege - éveken keresztül! Gyula később a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Körnek is lelkes látogatója, támogatója lett. Mindig kiállt mellettem, politikailag, emberileg egyaránt. Haláláig számíthattam rá. Ő állapította meg többek között, hogy “a SMIKK olyan hajó, melynek van kapitánya, de nincs legénysége”, ami megerősítette Szépfalusi Istvánnak később fülembe jutott megjegyzését, hogy “mit akar kezdeni Saáry Éva ezekkel?” (Az “ezek” alatt a vezetőség többi tagjait értette). 2. Mivel családom tagjaival lehetetlen összeegyeztetnem az időpontokat (munka, iskola), másokat meg nem akarok magammal vinni, az utazások nagy részére egyedül jelentkezem, noha szervezett kereteken belül. Néha végig magányos maradok, máskor azonban akadnak érdekes kalandjaim, találkozásaim. 1984-ben, Izland szigetének bejárására tízszemélyes, kis busszal indultunk. Vezetőnk, egy “Sigi” becenévre hallgató, vidám, joviális osztrák zenetanár volt, aki az északi szigetre nősült, s a nyári vakáció két hónapjában kalauzolt turistákat. A táj rendkívüli (vulkánok, gejzírek, vízesések, glecse- rek...), s Sigi útközben állandóan szárított hallal etetett bennünket. A minden lakott helytől távoleső vidékek fekete lávasziklái között azonban gyakran hatalmasra növekedett vargányagombákat találtunk. Vezetőnk, a Dolomitokban nevelkedve, ismerte őket, s időnként ízletes pörköltet készített belőlük, ami az egyhangú izlandi étkezések sivárságában nagy sikert aratott. A kis társaság egyre jobban összebarátkozott, cgybehan- golódott. Volt közöttünk egy középkorú holland zenetanámő is. Hamarosan kiderült róla, hogy Sigi egykori konzervatóriumi társa, kedves ismerőse, aki pusztán az Ö kedvéért jött erre a kirándulásra (hogy “egy kicsit együtt lehessenek”). A hölgy' azonban nem tudott az utazás végéig maradni. Távozása s üresen maradt székének látása a férfit nagyon lehangolta. Tanakodtunk: mivel lehetne fölvidítani? Végül a társaság egyhangúlag úgy döntött, mivel én hasonlítok (korban, alkatban) legjobban a barátnőre, nekem kell a buszban elfoglalnom a helyét. így aztán, Rejkjavikba való visszatérésünkig, én játszottam a “sosia” szerepét. Hogy ez valójában mennyit javított Sigi lelkiállapotán, nem tudnám megmondani...? 3. Autóbuszkirándulások alkalmával mindig magam mellé rakom a szomszéd ülésre a csomagjaimat, hogy senki fecse- gőnek ne jusson eszébe odatelepednie. 1992-ben, Tádzsikisztánban is így tettem, de befutott egy magas, elegáns, velemkorú férfi. Megállt az ajtóban, végigmustrálta a jelenlévőket, s noha korántsem volt tele a jármű, egyenesen odajött hozzám:- Szabad ez a hely? - kérdezte franciául, összedobált táskáimra mutatva. Mit volt mit tennem? Morogva elraktam mindent, hogy leülhessen. így ismerkedtem össze a Lausanne-i író-újságíró lean- Calude Nicolet-el. anü, mint később kiderült, nagy szerencse volt! A középázsiai körút viszontagságait (semmi sem volt a hotelekben, csak lámpagyújtáskor a szekrények alá menekülő svábbogarak) a mi kettőnk egyetértése tette elviselhetővé, sőt kellemessé. Midőn Dusanbéban kitört a forradalom, lezárták a repülőteret, s mi 12 órás döcögésre kényszerültünk, az oroszok taposta hadiúton, az üzbég Szamarkandig. Az először rémisztő hosszúnak ítélt idő, barátságos eszmecserében telt, szinte röpült. Kölcsönösen sokat tanultunk egymástól - politikai, történelmi, irodalmi téren egyaránt. Örültem, hogy gyakorolhattam a férjem halála óta elhanyagolt francia nyelvet, s magam is csodálkoztam, mi minden érdekes jut az eszembe, mi mindent tud kiváltani belőlem az alkalom és az érdeklődés. Rengeteget nevettünk a naív svájci túristákon, akik a Kazal-Kum sivatag szélén történt defektünk alkalmával, a primitív sárkunyhókból „taxiért“ akartak „telefonálni“, máshol meg nehezen föllelhető emléktárgyak és képeslapok után futkároztak. Sehol sem lehetett inni a vizet (még a palackozott ásványvizektől is eltanácsoltak). Maradt a pálinka és az orosz pezsgő. Mivel ez utóbbit fogyasztottuk étkezésemkhez, szép „rózsaszínben“ láttuk az egyébként erősen ütött-kopott világot. Mi világít máig az emlékezetemben? Csillagfényes este a buharai szálloda tetőteraszán, ahol a szomszéd asztaloktól meginvitáltak ismeretlenül bennünket vodkát inni (pohárral ugyanis nem adtak, csak egész üveggel, amit „illett“ minden
