Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-05-01 / 5. szám
2006 május AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 Édesanyám, az igazi nő Árva lettem, hosszú szenvedés után elhunyt édesanyám, az igazi nő. Ahogyan Tárkányi Béla apátkanonok úr írta a XIX. században: Ha futva áttekintek éltemen,/ miként az Isten egy hív angyalát/ Anyámat látom szüntelen, a legjobb anyát./Egy sejtemény kel ekkor szívemben,/ S lelkemben egy hiteszme villan át,/ Hogy jó anyámban tán őrszellemem van itt a földi harcokon velem. Akit az Isten nőnek teremtett, annak szeretettel teli, önfeláldozó szívet, hitet, akaratot és erőt ad. Ezt kapta ő egy református család tizennegyedik gyermekeként. Tehetsége korán megmutatkozott, imáit és gyermekkori verseit sohasem felejtette el, a hit kérdéseiben mindig világosan látott, még akkor is, ha engem, a kisebbik gyermekét sokszor nem ismert meg a betegágya mellett. A tanító úr legkiválóbb tanítványa volt, tanítónő szeretett volna lenni, de női szabó lett, kiváló, alkotó ember. Édesapámat, a görög katolikus férfit, aki szegény hadiárva volt, a nővére esküvőjén ismerte meg. Nem számított a vallási, vagyoni és korkülönbség, csak a szerelem, a halálig el nem múló szeretet. Amikor megismerte a görög katolikus vallás Má- ria-tiszteletét, amikor felmérte, hogy édesapám nem áldozhatott, mert református szertartás szerint esküdtek, amikor több gyermekről ábrándoztak, és azokat azonos hitben akarták nevelni, akkor édesanyám görög katolikus lett. Sok szenvedésen és nélkülözésen mentek keresztül, de mindig derűs volt, ha hajnalban ébredt és a konyhakertet kapálta, akkor is vidáman tette, ha kenyeret dagasztott és a kemencét fűtötte, akkor is énekelt, dúdolgatott. Ha éppen gyümölcsöt szedtünk, azt is fáradhatatlanul cipelte. Bánatunkat mindig meghallgatta, neki a család minden tagja kiönthette a lelkét. Elsőként kelt és utolsóként feküdt le a családban. Ő ezt természetesnek tekintette, nem áldozatnak. Szinte minden este hálát adott azért, hogy édesapámat nem vitték ki a Don-kanyarba, ahonnan senki nem tért vissza a falunkba. Ötven évig éltek együtt. Tizenöt évi özvegységében összeroppant, ágyban fekvő, járóképtelen beteg lett, de ott is nő maradt. Amikor kötényben vártam gyóntató atyját, "leparancsolta" rólam a kötényt és ünneplő blúzt kellett vennem. Akkor sem hagyta el magát. A szenvedése, a fájdalma elviselhetetlen volt. Felmerült benne: miért kell ennyit szenvednie, de akkor már Krisztus és Jób szenvedésén túl a Szentatyáról is beszéltem neki, aki hasonló keresztet hordoz. így meg tudtam nyugtatni. Minden este imádkozott II. János Pálért: a szenvedőért a szenvedő. Úgy halt meg, mint a lemenő nap, és megkapta azt az irgalmat, hogy tizenhárom óráig tartó haldoklása alatt szerettei elköszöntek tőle, én pedig vele maradhattam azon az éjszakán, amikor már minden légzése olyan volt, mint amikor a Szentatya áldást akart mondani. Egy kapu bezárult, és kinyílt egy másik. Hiszem, hogy édesapám mellett van a mennyországban, és boldog vagyok, hogy foghattam a kezét és az Istennek adhattam át - vele lehettem azon az éjszakán. "Uram, maradj velünk, mert esteledik!" Velünk maradt, és amikor megszólalt a közeli templom harangja hat órakor, édesanyám visszaadta lelkét Teremtőjének. Szűk családi körben itteni gyóntatója és az otthoni parókus úr temette, az igazi nőt és édesanyát. "Azért van a gyermeknek két keze, hogy egyikkel az apja, másikkal az anyja kezét fogja" - írta Gárdonyi Géza. Az enyémet ők már emlékeimben fogják, mi fogjuk a gyermekünkét, de az egri minoriták templomából származó felirat, amelyet a budapesti Szent István-bazilikában olvastam - "Kezet csak megfogni szabad, elereszteni vétek, ellökni átok, egymáshoz simuló kezek tartják össze az eget és a világot" - örökre bennem marad, mert addig foghattam édesanyám kezét, amíg az Úr el nem szólította. /ujember.hu/ Kulcsár Erzsébet ANYÁM Anyám... töprengő Édesanyám! Mily öröm töltötte bé szíved, mikor megláttad első rezzenetem. Azt gondoltad ez örökké tartó lesz? Aztán jött az anya szívébe, gyermeke iránt való félelem. Féltve akarta kezeiben kiskacsóim szorosan tartani, de a rohanó évek előidőzték a fészekből való kiröppenést. Óh, be szomorú idők vátak reám A Te védőkezed nem óvott engem már Hivó szavad még most is fülembe cseng Gyere kicsim, gyere. Főleg anyáknapján sokat gondolok Reád Mert tudom mit jelent nekem a töprengő Édesanyám. Kaprinyákné Bodnár Szerénke
