Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-04-01 / 4. szám
2005 április AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 7 ma már senki nem kényszerít senkit a történelem ilyen arcátlan meghamisítására. Az oroszok kivonultak, most éppen elvtelenül az amerikaiak talpát nyaljuk, akkor mi szükség van erre a tömény hazudozásra? A Vörös Hadsereg hős katonái, mondogatják még most is. Ezek a hős katonák (Malinovszkij börtönből ránk szabadított hordái) úgy mentek előre, hogy előtte vodkával leitatták őket, és aki megállt vagy visszafordult, azt a GPU lelőtte. Nem volt itt hősiesség, csak főbelövés. Sok választása nem volt a szerencsétlen orosznak. Vagy elindul előre és legjobb esetben elfoglalja a célt, vagy megsebesül és túléli a sebesülést, vagy lelövik elölről, illetve hátulról. Ha viszont túlélt egy rohamot és elfoglalt egy helységet, legyen az falu vagy város, szabadon rabolhatott, fosztogathatott, megbecsteleníthette a nőket, ahogy ez már a szovjet hadseregben szokás volt. Valahogy még meg is lehetett érteni őket. A háború túlélésére az esélye százalékban kifejezve, nem érte el az 5 százalékot sem. Naponta szemtanúja volt bajtársai halálának. Az életet csak napokban, jobb esetben hetekben mérték. Akkor pedig ki kellett használni minden lehetőséget egy pici „kikapcsolódásra”. A tajgai erkölcstől oly messze állt a humánum, mint Sztálintól a jámborság. Ezek után minek hazudni. Aki elesett és magyar földben nyugszik, mint minden katona, aki harc közben esett el, megérdemli, hogy békében pihenhessen, bármilyen szándékkal küldték is a halálba. Valaki otthon biztos, hogy megsiratta. Valakinek a fia volt vagy a férje, esetleg kedvese. Mindannyian haza várták. Nekik ugyanúgy fájt elvesztésük, mint nekünk az a több százezer honfitársunk hiánya, akik a szovjet munkatáborok poklában lelték halálukat. A háború azért is szörnyű, mert az első áldozat mindig az igazság. A magyar történelemből ismerünk igazi hősöket, akik becsülettel harcoltak, akik igaz ügyért ontották vérüket és adták életüket. Ezeknek a magyar hősöknek az emlékét mocskolják be akkor, amikor a szovjet hadsereg katonáit ugyanolyan hősöknek állítják be. Még a fülemben csengnek az egyik tanárom szavai, aki azzal magyarázta az orosz hadsereg viselkedését, hogy a magyar hadsereg hasonlóképpen viselkedett Oroszországban. Amikor alkalmam volt rá, többször meghallgattam katonákat és tiszteket, olyanokat, akik megjárták az orsz frontot, és szinte kivétel nélkül mindannyian azt állították, hogy a magyar hadsereg az orosz lakossággal szemben lo- vagiasan viselkedett. A tisztek nem tűrtek semminemű kegyetlenkedést, mert az méltatlan volt a magyar katonai becsülethez és hagyományokhoz. Ami pedig a fosztogatást illeti, túl azon, hogy bütetendő cselekmény volt, az orosz lakosság oly szegény volt, hogy tőlük nem is volt mit elvenni. Magyarországon a holokauszt tagadása büntetendő cselekmény. Szerintem legalább ennyire bűncselekménynek kellene lennie a felszabadulás szó használata esetünkben. Nem csak a kettős mérce elkerülése végett, hanem így kívánja meg a több százezer áldozat emléke. Soós Géza Felírat egy villamos tetején 56-ban: "Ez a haza, magyar haza, minden orosz menjen haza.1" EGY SZENTELETU HABSBURG: IV. KÁROLY Az 1922-es esztendő tavaszának egyik napján a portugál Madeira sziget Funchal városának székesegyházában 30 ezer ember gyűlt egybe, hogy a 34 éves királynak megadja a végtisztességet. Olyan embernek, aki császár és király volt egy személyben, amikor az elmúlt évszázad első világégésének háborús romjai még füstölögtek, és aki nemrég, mint száműzött, felesége, Zita királyné kaijaiban meghalt az említett év április 1-én. Ez az ember a néptömeg szemében, mely egybegyült a templomban, akárcsak a szigetlakok többsége előtt, szent volt: I. Károly néven osztrák császár, IV. Károly néven magyar király. Utolsó óráiban orvosainak, akik súlyos tüdőgyulladása miatt gyógykezelték, tréfálkozva mondta: „Comment allezvo- us? Moi, je vais bien!” A sziget illusztris vendégének halotti arca kisimult volt. A gyászolók azért jöttek, hogy elbúcsúzzanak ettől a férfiútól, aki nekik az utolsó hónapban oly sok vigaszt nyújtott. Funcha! városának püspöke mondta később az egyik osztrák papnak. „Egyházmegyémben semmilyen misszió nem vitte oly erőteljesen előbbre a hitet, mint ennek a királynak tevékenységében és halálában tanúsított példája”. 2003. áprilisában, 81 évvel ama tavaszi nap után, Rómában II. János Pál pápa jelenlétében IV. Károly királyunk ’’hősies fokban gyakorolt erényei” elismerést nyertek: ez az első lépést jelentette a boldoggá avatása felé. A halála előtti éjszakán erőtlen hangon ezt mondja feleségének: „Nem akarok egyebet, mint minden dologban oly tisztán, amint csak lehet, felismerni Isten akaratát: azt akarom követni, és lehetőleg a legtökéletesebb módon”. Ez a vezérelv irányította egész életét. Habsburg Károly 1887. augusztus I7-én született az alsóausztriai, dunamenti Persenbeugban. Édesapja Ottó Ferenc, osztrák főherceg, édesanyja Mária Josepha hercegnő. Az ifjú Károly a középiskoláit Bécsben a Bencéseknél végezte, majd Prágában jogi tanulmányokat folytatott. Társadalmi helyzeténél fogva oktatást kapott a birodalomban beszélt nyelvekből. 1911-ben feleségül vette a Bour- bon-Párma-i házból való Zita hercegnőt. Házasságukat Szent X. Piusz pápa áldotta meg, aki Zitának magánkihallgatáson mintegy jövedölésképpen értésére adta, hogy férje nemcsak császár és király lesz, hanem keresztény erényeivel minden nép számára példaképül szolgál. Házasságukból nyolc gyermek született. Károly katonai pályája 1903-ban kezdődött és 1916- ban befejeződött, amikor trónra lépett. Károly ugyanis nagybátyja, Ferenc Ferdinánd 1914-ben Szarajevóban történt meggyilkolása után trónörökös lett. Két évvel később meghalt Ferenc József császár és király, és Károly 1916. november 21-én I. Károly néven osztrák császár lett. December 30-án Budapesten a Szent István Bazilikában —
