Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-03-01 / 3. szám
2005 március AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 5 MÁRCIUS IDUSÁN EMLÉKEZZÜNK AZ 1848-49-ES DICSŐ FORRADALOMRA ÉS SZABADSÁGHARCA 1848. március 15. Ezen a mai, különösen fontos napon, nemes elődeink áldozatára emlékezünk, 1848 a magyarság bámulatos világteljesítményévé magasztosult. Mert kompromissziumkész volt, befogadó volt és összefogó, mert tudott hinni, tudott adni, tudott akarni és fölemelni. Nem a kizárólagosság kétes sikerében és az alávettettség olcsó haszonelvűségében hitt, nem az oktondi kivagyiság támadó agresszivitása volt a példaképe, s nem is a politikai beszéd durva, avagy lekezelő hangneme, a zsibbasz- tó félrebeszéd céltudatos igénytelenségével. Nem a gátlástalan akamokság és az elvtelen mohóság, a rendes szük- látókörűség vezett£ hanem a közjó szelleme az érdek- egyeztetés, a cselekvő akarat eltökéltsége. 1848 örökül hagyta nekünk a legtöbbet: a megmaradást és a legszebbet: az összetartást. Örökül hagyta az életerőt és a teljesítményt, az önzetlen áldozatvállalást és a hűséget, erkölcs, szellem és hagyomány jó útra vezérlő ösztönzéseit. Ez 48 öröksége, (atr) jelt -Je * -Jt Nemeshürty István Széchenyi István naplójegyzete 1848.március 13-án: „Bécsben megkezdődött... nem lehet kiszámítani, most mi történik!” Március 15.: „Mit lehet tenni? Batthyány Lajost és Kossuthot kell támogatni! Hallgatni kell minden gyűlölség- nek, ellenszenvnek, minden becsvágynak.” Batthányval és Kossuthtal jegyet váltottunk a Bécsbe induló, menetrendszerű „Ferenc Károly” elnevezésű hajóra. „Magyarország most van fordulóponton. Vagy ragyogva élni fog, vagy bukik örökre... Én becsületesen maradok a bárkán, melyen a magyar vagy elsüllyedni fog, vagy a boldogság és a nemzeti kibonatakozás révébe fog behajózni! Enyéimet, népemet, végezetül önmagamat kezeidbe teszem le, ó Istenem!” Március 16-án a császár fogadja a magyar küldöttséget. Utána „azt este félelemben és várakozásban” telik. „Éjfél után a Burgban István főherceg, a nádor kijelenti Esterházy Pál, Batthyány Lajos, Kossuth előtt és énelőt- tem, hogy MEGVAN! A finálét Kossuthnál főzik ki.” A nemzet egy negyedszázadon át készült erre a „meg- van”-ra. Mindenki tudta, kinek mi a teendője. A bécsi forradalom hírére Széchenyi, Kossuth, Battyány világosan látták, hogy a bécsi felfordulásban csak akkor nyerhetnek, ha higgadtan, érvelve tárgyalnak. Sikerült. Az első vérte- len forradalom a magyar történelemben. A rosszat sejtés persze elűzhetetlen volt, hiszen történelmi tapasztalat. „Vagy ragyogunk, vagy bukunk.” De akkor is vállalni kell. Kossuthot is támogatni kell. A nemzet 1848. március 15-én felnőtt önmagához. Ehhez képest elűzte a lelkekből az akasztófák máris felködlő képét, Amelyek elkeserítően hamar valóságos akasztófákká váltak. De kockáztatni kellett, hogy megőrizzük önmagunkat. És bár jöttek az orosz kozák lovak, jött a véres bosszúállás, de nemzeti önérzetünk megmaradt. Megmaradtunk önmagunknak. Ez március tizenötödike örök tanulsága. A jövő reményét, sorsunkat kockáztatva is vállalni kell. A másik tanulságot kilencven évvel a nagy március tizenötödike után Herczeg Ferenc vonta le: „Fölmerül a kérdés: mindaz, ami most az országban történik, alkal- mas-e arra, hogy érzelmeiben és célkitűzéseiben egységesen szervezze meg a nemzetet, hogy tekintély és rokon- szenvet szerezzen neki külföldön? ... A mi nemzetünk a saját emelkedésének és bukásainak mindig maga volt és lesz az oka. A magyarság minden egyes tagjának felelnie és fizetnie kell, mint kellet és fizetett Muhi, Mohács és Trianon után.” Hercegh Ferenc figyelmeztet: „A magyarság egyik fele a maga politikai pozícióját a másik fél hazafíságának meggyanúsítására építette fel. Az ország sorsát egy pártszekta tartja a kezében. Gondoljátok meg, hogy bármilyen mélyre buktunk is, még vannak alattunk sötét mélységek, ahonnan nincs többé föltámadás.” Néhány év óta ezen a márciusi ünnepen egyre kevesebb épületen látható a nemzeti zászló. Egyre kevesebben merik a kokárdát mellükre tűzni. Pedig ezeréves történelmünk talán legfontosabb fordulójához közeledünk: az az Európa, melyben a honfoglalás óta, sőt régebben élünk, mint államok újfajta szövetsége készül újjáalakulni. Azt már nem remélhetjük, hogy jobban fogunk élni, hiszen naponta az orrunk alá dörgölik, de ez igenis tőlünk függ, megmarad-e nemzeti önazonosságunk tudata. Ha pedig megmarad, a jövő mégis a miénk lehet. Önmagunk sorsát kezeidbe tesszük le, ó, Istenem fohászkodhatunk Széchenyivel. De tegyünk mi magunk is valamit önmagunkért. Ama március 15-én mindent megtett a nemzet. „Méltatlan és veszedelmes lenne, ha abban az órában, mikor a Sors bírói széke elé szólítja a magyart, egy önmagával meghasonlott, kicsinyes viszályokba merült nép jelentkeznék. Egy nép, amely a napi politika szegényes morzsáit többre becsüli az ország jövőjénél.” Ezek is Herczeg Ferenc szavai. Olyan államférfit és olyan írót idéz-tem, kik közül az egyik az idegösszeomlásig hajszolta ön-magát hazája érdekében, a másikat pedig 1945 után csak becsmérlő szavakkal illették, noha Márai és Szabó Lőrinc ünnepelte, és akit, már aggastyánként — a legenda szerint - orosz katonák mentették meg a kitelepítéstől, fegyverrel hessegetve el az ávós pribékeket, mivel áhítatosan tisztelték, mint az ő nyelvükön is olvasott nagy írót. 2005. március 15-én gyúljon ki hát bennünk a reménykedés fénye, mint Széchenyiben 1848-ban: hátha vihetjük még valamire. (ÚjEmbcr.hu) (A szerző író, irodalomtörténész.)
