Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-02-01 / 2. szám
2005. február AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 13 ILLÉS SÁNDOR SZÍV ALAKÚ LEVÉLSZEKRÉNY Váratlanul toppantam be egyszer régi iskolatársamhoz, akit éppen levélírásban zavartam meg. Már a borítékot nyálazta, hogy leragassza. Megkérdeztem tőle, kivel levelez, de arra már nem válaszolt. Hümmögött csak. „Nem is tudom a nevét, de a postás majad megtalálja...” Mindez már vagy ötven évvel ezelőtt történt, de a megdöbbenésemet kiváltó jelenetre azóta is gyakran gondolok. Tisztán emlékszem minden szavára. Hátradőlve karosszékében, félig hunyt szemmel mesélte: „Egy forró nyári napon, az Adrián pihentem. Egy kis halászfaluban laktam, Szelőében. Mindennap kimentem a partra, leültem egy padra, és úgy vártam az alkonyatot. Társam is volt egy tengerészsapkás, idős ember üldögélt ott, a vacsoráját fogyasztva. Evés közben maga mellé rakta ócska, zsíros sapkáját. Egy nap mintha belém bújt volna a kisördög, amikor az öreg távolba figyelt, egyetlen hirtelen mozdulattal lesodortam a sapkáját a vízbe. Felkapták a hullámok. Sirályok csaptak le rá. Az öreg sírva fakadt. Erre el- iszkoltam. De már évek óta kínoz a lelkiismeret-íurdalás, s most elhatároztam, hogy írok neki. Bocsánatot kérek tőle... Azt írom a levélre: a szelcei tengerpartra, a piac oldalára az öregnek, aki a pádon ül...” Nevettem. De hogy múltak az évek, egyre jobban hittem igazában. Igen, egyszer jön majd a postás, és viszi neki a levelet. Az öreg elolvassa és megbocsát neki. S ha nem kapja meg? Ha a postás eldobja? Ha az öreg már nem él? Akkor is érdemes volt megírni. Kötelességünk jóvátenni régi bűneinket, bocsánatot kérni a sértettektől, az elútasítot- taktól, a kisemmizettektől. „Hogy megnyugtassuk a bennünk háborgó lelkiismeretet, hogy nyugodtan hajthassuk lenyugvásra este a fejünket.” Istenem, hány levelet kellene nekem is megírnom az általam megbántottaknak címezve, elnézést kérve tőlük. Mi lenne, ha régi falusi szomszédunkhoz, Ilka nénihez is kül- denék egy ilyen levelet: „Drága Ilka néni, neharagudjék rám, én voltam az, aki a frissen meszelt ház falára éjszaka lovakat rajzoltam. Összecsapná a kezét és megbocsátóan azt kiáltaná: „Ejnye, ez a Sanyi...” Sok száz levelet kellene megírnom, egész nap csak leveleket írnék. Prodanovics tanár úrnak is az újvidéki gimnáziumba, mert egyszer az osztályban felejtette a kabátját, a fogason, s annak a zsebében illetlen szavakkal teleírt papírlapokat dugdostunk. „Neharagudjék, tanár úr, azért mi nagyon szerettük magát.” Készültünk is az órájára, nem úgy mint a Létics tanár úréra, akit ki nem állhattunk. És megírnám a levelet Mújanának, akivel együtt tanultunk később Belgrádban. Ő Szarajevóból jött, én a Délvidékről, a Kali- megdánon találkoztunk olykor. Az utolsó találkozóra nem mentem el. Lehet, hogy még mindig ott vár rám. De sokszor eszembe jutott! Aztán írhatnék kukának, Marikának, Annuskának és sok-sok régi lánynak, ki tudja merre járnak?! Talán egyszer majd őket is levélírásra sarkallja a lelkiismeret-íurdalásuk, és elmesélik hűtlenségüket. Az is eszembe jutott az évek során, jó lenne mozgalommá fejleszteni az ilyen bocsánatkérő levélírást. Felállítani minden lakott helyen egy nagy-nagy szívalakú levélszekrényt, és abba dobni az ilyen leveleket, a megbántottak is odaballaghatnának, hogy beleolvassanak ezekbe a levelekbe. Ettől talán megenyhülnének, visszanyernék lelki nyugalmukat, ahogyan a levélírók is. Külön ipart is ki lehetne fejleszteni. Épülne egy nagy üzem amely gyártaná a szebbnél szebb, színes levélpapírokat és borítékokat. Többféle minőségben, akinek nagyobb a lelkiismarat-íurdalása, az a drágábbat vásárolná meg. A díszesebbet. Bármelyik papírüzletben hozzájutna. Én is vásárolnék ilyet. A legdrágábbat választanám. A díszeset. Az aranyszegélyüt. Halványkék papírost hozzá. És arany tollal írnám meg. „... ne haragudj rám, amiért nem voltam ott abban a drámai pillanatban, hogy nem fogtam meg munkától kérges kezed, hogy nem simítottam végig lázas homlokodon, mielőtt a hosszú útra indultál. Bocsáss meg nekem, mama”! /Új Ember/ NAGY MAGYAR TÉLBEN Nagy magyar télben picike tüzek, A lángotokban bízom, Legyen bár messze pusztán rőzseláng, Bár bolygófény a síron, Szent házi tűz, vagy bujdosó zsarátnok: Boldog vagyok, ha magyar lángot látok. Nagy magyar télben picike tüzek, Szikrák, mécsek, lidércek, Mutassatok bár csontváz halmokat, Vagy rejtett aranyércet, Csak éljetek, csak melegítsetek ma, Sohse volt ily szükség a lángotokra! Nagy magyar télben picike tüzek, Jaj, be szétszórtan égtek, Királyhágón, Kárpáton, mindenütt! De mondok egyet néktek, Szelíd fények és szilaj vándorlángok: Mit gondoltok: ha összefogóznátok! Nagy magyar télben picike tüzek, Sohse volt olyan máglya, Mintha most ez a sok-sok titkos láng Összefogna egy láncba......! Az égig, a csillagos égig érne, És minden idegen rongy benne égne! Reményik Sándor
