Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-12-01 / 12. szám
22 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2005 Karácsony A kétszer elvesztett szerelem Először mutatták be Kismartonban Orpheus és Eurüdiké történetét Haydn feldolgozásában Metz Katalin A Haydn-napok csúcspillanata a zeneszerző nagyoperájának bemutatása volt az Esterházy- kastélyban. A filozófus lelkét ugyan már Londonban írta Haydn, de életében mégsem mutatták be. Kismartonban is most először. Angyal suhant át a termen - mondják, ha kivételes színházi pillanat állítja el a nézők lélegzetét. Ezt élte át Haydn utolsó és egyben legnagyobb operájának bemutatóján a közönség. Hát volt hol suhannia, a szépséges freskók alatt otthon érezhette magát. No és az ihletett előadás varázslatos atmoszférájában. Az Osztrák-Magyar Haydn Zenekar élén Fischer Adám karmesterrel a mű megannyi szépségét felszínre hozta, a szerelmi boldogság triumfálásától a gyász és a fájdalom mély sötét tónusáig. A londoni Royal Theatre impresszáriója 1790-ben bízta meg Haydnt, hogy a leégett és újjáépített színházépület nyitóünnepségére komponáljon operát az Orpheus és Eurüdiké témára. A negyven éven át az eszterházi és a kismartoni Esterházy-kastély szűk közönségéhez szokott zeneszerző életének nagy kihívása előtt állt: nem korlátozta immár az „otthoni” kórus és zenekar kis létszáma. Énekeseinek is díszesebb virtuóz koloratúráriákat komponált, holott Eszterházán egyre az egyszerűsödés felé haladt. Jóval nagyobb szerepet szánt a kórusnak is, amelyet a kismartoni előadáson föllépő Wiener Kammerchor karvezetője, Michael Grohotolsky és rendezője, Michael Schilhan a hősök háborgó lelkiállapotának és a viharzó eseményeknek az ecsetelésére gondosan kihasznált. Az antik idők színes lepleibe burkolt kórustagok (színpadkép és jelmez: Alexia Redl) a színpad szűk adottságai ellenére eleven életet visznek expresszív mozgással kísért, árnyalt és finomra hangolt éneklésükkel. A Fischer Ádám vezényelte zenekar megejtő poézissel és fölkavaró belső indulatokkal játszotta a tragikus gyászba forduló művet, valamennyi hangszercsoport valamennyi szólama tiszta, őszinte és lélekbe markoló. Nem szólván Fischer dramaturgiai érzékéről, ahogyan a színpadi fordulatokat zeneileg elősegíti. Sokat köszönhet neki a rendező, akivel nem első ízben dolgoztak együtt. Mintapéldája lehetne a szerencsés kolla- borálásnak, ahogyan Schilhan a Haydn-zene szellemét elértve, csak a legtakarékosabb, ám annál nyomatékosabb gesztusokat, mozgásokat, szuggesztív jeleneteket engedélyezi a színen - ám ezt annál expresszívebben. A megrendítő cselekmény az egyszerűség jegyében zajlik a trapéz alakban nyíló, három, áttetsző „tüllfal” határolta pódiumon, ahol az evilági események történnek. Túl a tüllfalakon. a sejtelmes félhomályban már az alvilág. a halál birodalmának orpheusi legendája folytatódik. Haydn a korábbi operaváltozatokkal ellentétben nem az Eurüdiké halála utáni orpheusi bolyongásokat teszi meg műve cselekményévé, hanem a lány dacos ellenkezésével indítja művét, akinek kezét apja, Kreon, a lány vonakodása ellenére Arideónak ígéri. A menekülő Eurüdiké lázadó, majd szorongásos dalokban panaszolja föl rémületét a fenyegető vadaktól. Orpheus menti meg, s innen már lírai dallamok szárnyán röpül a zene a lakodalom boldog beteljesüléséig. Am a volt kérő elől újra menekülésre kényszerült fiatalasszonnyal kígyómarás végez. A zeneirodalom egyik legszebb, borzongatóan fájdalmas áriáját adta Haydn az alig elnyert boldogságtól és az élettől búcsúzó Eurüdiké szájába. Az olasz szoprán, Raffaela Milanesi megindító egyszerűséggel énekli a dísztelen, ám lélekbe markoló búcsúáriát, amelyet Haydn az angolkürtök vészjósló, sötét tónusú hangján jelez előre. A rendező - nyo- matékosítandó a boldogságtól a gyászba torkolló, tragikus fordulatot - Eurüdiké ravatalául lakodalmi asztala szolgál. Testét a kórus rózsaszín virágfiizérekkel övezi. Orpheus búcsúáriája sem lehetne ennél nemesebb líra, amit a fenomenális amerikai tenor, Norman Schankle megrázó beleélő képességgel ad elő. A címszereplő első felvonásbeli nagyáriája minden tenorok álma lehetne, ha a darabot gyakrabban játszanák. (Gondoljuk meg, ősbemutatója csak 1951- ben, Firenzében volt, Maria Callasszal.) A zenekari kíséret mindenekelőtt hárfa, nyilvánvalóan Orpheus lantjának megidézésére szolgál. Amit a tenorénekes ezúttal és később, ifjú hitvesének második, alvilágbeli elvesztésekor hangjával művel, az már a dimenzión túli világ szférájába illő. A rendező az alvilág holt lelkeit a mai halandók hétköznapi viseletébe öltözteti, mintha pokolra szállt embertársainkra ismernénk bennük. Nagy meglepetés Giorgia Milanesi (a főszereplő ikerhúga) Géniója. A nehéz szólamokat könnyedén uraló énekesnő, aki Orpheust az alvilágba kalauzolja, kiváló színészi-énekesi adottságokat árul el. Alexander Puhrer Kreon lendületes basszusáriájával a lírai hősök ellenpontja. Látványossá teszi az előadást az Orpheust ostromló bacchánsnők zsivajgó jelenete, akik végeznek Orpheusszal. Az időtlen, legendás szerelmi történet átsejlik és örökérvényű lesz a halhatatlan Haydn-zene révén. Gábler Antal: ÉS SZÓL AZ ÍRÁS... Hívők viszik házról házra, a Jó hírt - örvend ninden arra járó: Az angyalok is hirdetik, csoda Történt, megszületett a Megváltó. Ott fekszik majd - állatok körül Egy kis jászolban, hol nem lesz őrség: És szól az írás... Soli Deo gloria Egyedül, Istené a dicsőség.
