Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-12-01 / 12. szám
20 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2005 Karácsony nap múlva összeomlott ... A visszavonulást nagyban akadályozta a megáradt Piave folyó számtalan ága ... A 23. marosvásárhelyi vadászzászlóalj 5. századából 43 katonának sikerült átjutni a folyó egyik sebes ágán. Egy gyerekarcú főhadnagy vezette az egységet...” A külön béke témáját Móricz is megírja néhány novellájában, de a téma mindig aktuális: háború és béke.! És arról az erőről, amely a megfelelő oldalra állíthat valakit. Te kedves olvasó, mit választanál? Tatár Etelka Chicago * Az ismertetett könyv írója Soós Géza, lapunk munkatársa, aki Magyarországról írja tudósításait Hazai tükör címmel. Azoknak, akik szeretik a szép olvasmányokat, ajánljuk a könyvet. Érdeklődni lehet a szerzőnél. Telefonszáma: 36-3-550-0584 A hamis történelmi tudat egy kirívó példája tésnek? Melyik európai ország tudta ezt megakadályozni a német csizma alatt? Vagy ellenállhattunk volna a németet követő orosz megszállás alatt, hogy a „felszabadítók” ne hurcoljanak el hétszázezer embert málenkij robotra, vagy megakadályozhattuk volna, hogy ne telepítsék ki a népi németeket? Bizony, nem könnyű „gyalognak” lenni a nagyhatalmak sakktábláján. Utólag megítélve sok mindent másképp is csinálhatott volna az akkori politikai vezetés. De talán nem a szlovák példát vetik a szemünkre, akik már 1940-ben - német segédlet nélkül - deportálták a szlovákiai zsidókat, így azokkal építtették fel a németek az auschwitzi haláltábort. Vagy talán a románok példáját kellett volna követnünk, akik az óromániai zsidókat „csak gazdaságilag” le- hetetlenítették el, de a ’41-ben visszafoglalt besszarábiai zsidóságot önszorgalomból kiirtották (mintegy 300 ezer ártatlant) német haláltáborok igénybevétele nélkül? Azokét a románokét, akik nem 230 ezer, hanem másfél millió katonával támogatták Hitler háborúját az oroszok ellen? Vagy a horvátok példáját vetik a szemünkre, akik valóban az utolsó pillanatig kitartottak Hitler mellett, és így nem a magyarokat illeti az „utolsó csatlós” kétes dicsősége, bár ezt is ránk aggatták? Várad i-Varga Lajos Hallgatom a magyar és a román miniszterelnök közös sajtóértekezletét 2005. október 20-án. Megüti fülem a magyar miniszterelnök nyilatkozata: „A Trianonban elvesztett területek visszaszerzésére összpontosító huszadik századi politika csak szenvedéseket okozott.” Közkeletű vélekedés ez ma Magyarországon, főleg az értelmiségiek mondogatnak manapság hasonlókat, mikor ki kellene állni a határon túli magyarok érdekében. Eltekintve attól, hogy a mai magyar érdekképviselet nem a határrevízió szinonimája, kitetszik ebből is, hogy ez a „megszenvedtük” vélekedés nagyon mélyen rögzült, mondhatni előítéletesen, olyannyira, hogy még olyankor is ez a félelem ugrik be, mikor annak semmi oka nincs. Vizsgáljuk meg tehát, igaz-e, hogy a második világháború borzalmaiért, óriási emberi és anyagi áldozataiért a két világháború közti általános revíziós hangulat és az annak szellemében tevékenykedő hivatalos politika okolható-e. Gondolatkísérletként tegyünk fel néhány egyszerű kérdést: Vajon, ha nem lett volna részleges területi revízió „német kézből”, akkor kibekkelhettük volna, mint Svájc? Megtehettük volna, hogy nem veszünk részt a háborúban Németország oldalán, és nem küldünk katonákat ezer kilométerre az akkori magyar határoktól? Megtehettük volna 1968-ban, hogy nem vonulunk be Csehszlovákiába a Szovjetunió oldalán? Mostanában talán megtehetjük, hogy nem küldünk magyar katonákat sokkal messzebbre, Iránba, Afganisztánba? Megtehettük volna, hogy a háború utolsó évében már teljes német katonai megszállás alatt lévő országban nem engedelmeskedünk a zsidókat deportálni akaró német vezeKényszer alatt csak egy menedéke van az embernek: önszántából nem ártani, szeretettel segíteni. Kényszer alatt is meg kell őrizni, át kell menteni a saját értékeinket gondolatban, szóban, írásban, tenni mindent, ahogy lehet, de mindig reménykedni abban, hogy lesz még másképp, amikor azt tehetjük majd, amit kell. Érdekeink tudata nem tompulhat, mert elveszítjük maradék önbecsülésünket. Ezt dobta most oda önként, kényszer nélkül, egy hamis történelemtudat megnyilvánulásaként a magyar miniszter- elnök. A Rákosi-rendszer legmaradandóbb hagyatéka ez a hamis történelemtudat, ami folyamatosan mérgezi, pusztítja nemzeti önbecsülésünket, rontja érdekérvényesítő képességünket. Nem lehet magyar érzelmű az az ember, akinek nem fáj Trianon, és nem lehet a magyarság felelős vezetője, aki nem tesz semmit e fájdalom enyhítésére, ráadásul még meg is „magyarázza” azzal, hogy az ilyen törekvés csak szenvedéseket okozott. Hasonló, káros, önbecsülést romboló történelmi tudat nem lelhető fel a környező népeknél. Nekik is van mitikus, általunk megmosolygott, az elmúlt 150 évben gyártott történelmük, de ez építi a nemzettudatukat, erősíti összetartozásukat. Gondoljunk csak a románok dákoromán kontinuitástudatára, az ezt kifejező, minden településen fellelhető szoborra (Romulus és Remus az anyafarkassal). Magyarországon immár három nemzedék nőtt fel ezzel a hamis történelemtudattal, hogy Trianon következményeinek a szóvátétele csak bajt okoz, lett légyen ez a szóvátétel csak annyi, hogy legalább a trianoni békeszerződés előírásait tartsák be. Mind a mai napig ezt a hamis történelemtudatot indoktrinálják az iskolai tankönyvek, közvetve és közvetlenül a közszolgálatinak mondott tömegtájékoztatás minden fórumon. Látszott a 44 éves miniszterelnökön is ez az indoktrináció, ami ha belegondolunk,
