Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-11-01 / 11. szám
2005 november AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 17 HALOTTAK NAPJÁN A fákról sorra hullanak az elmúlás pazar színeiben pompázó, megfáradt levelek. Némán búcsúznak odafent, aztán elválnak az ágakról és kerengve hanyatlanak a föld felé. Körben ezernyi apró gyertyalángot lobogtat a szellő, emberek jönnek, mennek, koszorúkkal, csokrokkal a kezükben, vagy állnak némán, lehajtott fejjel egy-egy sír előtt. Halottak napján virágba boádnak a temetők, fohászok, sóhajok szállnak az ég felé. Emlékezünk. Az egyik fej fán fekete vaqú ül. Csőrében diót szorongat, amit valamelyik budai kertben talált. Megváija, amint éppen kevesen járnak arra, aztán zsákmányával az útra libben, és erős csőrével megpróbálja feltörni, hogy hozzájusson ízletes belsejéhez. Egy pad mellől apró emberke lesi tágra nyitott, csodálkozó szemekkel. Elindul feléje, kicsit bizonytalan léptekkel. Csak nemrég gyakorolja a járás művészetét. A varjú figyel, vár, de a diót már menekülésre készen a csőrében tartja. A kisfiú egyre közeledik, mire a fekete madár megemeli szárnyait, és a közeli fa csúcsára száll. A kicsi megtorpan, döbbenten néz utána, aztán a szája lassan sírásra görbül. Játszani szeretett volna, ám a játék elrepült, A temető szélén fagyalbokor áll, ágai telve kövér, fekete bogyókkal. Feketerigó ül a gallyak között, és megfontolt mozdulatokkal csípi le egyik bogyót a másik után. Később társa érkezik, kisvártatva egy harmadik is felbukkan. Felettük a juhar magas ágain, az egyre fogyatkozó sárga levelek között cinkék keresgélnek. Egyikük a fagyálbokorra száll, de a rigók feléje csípnek hegyes csőrükkel, mire gyorsan újra a juharra röppen. A sírok között csend van és békesség. A távolból csak bizonytalan foszlányokban érkezik a villamos lármája, de az ezertagú emberi szó is halkan duruzsoló morajjá olvad össze. A felhőkkel terhes ég alatt varjak repülnek az alvó fák felé, egy sűrű bokorban mezei verebek csiripelnek. Lehetnek vagy hatvanam Ki-kiszállnak a fii közé, gyommagvakat keresgélnek, aztán, mintha megrémültek volna valamitől, mindig újra visszarepülnek. Amig őket nézem, a másik oldalon is mozdul valami. Vörhenyes barna bundájú erdei egér óvakodik elő egy frissen elhelyezett koszorú mellől. Körülpillant, nagy, fekete gombaszemeivel, majd villámgyorsan a szomszéd sírhoz surran, és eltűnik egy tuja földre aimuló ágai alatt. Közeleg a korai este. Erősödik a szél, függőlegesből vízszintesre váltanak a gyertyalángok, halk zizegéssel egyre sűrűbben hullanak a levelek. A verebek megint a fűben keresgélnek. Nem sejtik a veszélyt. Pedig egy szürke, néma árny már feléjük suhan a fák között. Halk puffanás, barna pihetollak repülnek és a karvaly már karmaiban viszi vergődő áldozatát. Peregnek a homokórák. A verebeké, a karvalyé, az enyém, mindenkié. Mikor hull ki az utolsó szemcse, nem tudhatjuk, az egyiké előbb, a másiké kicsit később. De egyszer mindegyikből elfogy a homok. Sűrűsödik a sötétség, fényesebben lobognak a gyertyák és a mécsek, a sírok mellett imát mormoló emberek és á fejfák alakja lassan egybeolvad. A szél sírról sírra kergeti a halott leveleket, míg odalent békében pihennek azok, akik már megérkeztek. Odaát vannak, csak homokórájuk maradt itt. Üresen, láthatatlanul. Schmidt Egon. MAGYAR EMLÉKEK A VATIKÁNI TEMETŐBEN Ha a Szent Péter téren állunk, bal kéz felé, az oszlopsor mögött már a svájci gárdisták által őrzött kapu található. Szerdánként erre mennek a zarándokok a VI. Pál-terembe az általános kihallgatásra. Az audenciák helyszíne mögötti területre azonban csak külön engedéllyel lehet belépni. A több ezer ember befogadására épített hatalmas csarnok mellett a németek kollégiuma található. Furcsa dolog ez, hiszen itt szinte megszakad a Vatikán területe, ugyanis az épület és a mellette lévő temető ezerkétszáz esztendő német jelenlétet sugároz. Ez a Campo Santo Teutonico. Kétezer esztendeje ezen a területen volt Néró császár cirkusza. Sok-sok keresztény mártír vérét itta itt a föld. Aztán a közeli temető fölé emelték a Szent Péter-bazilikát, hogy annak oltára Péter sírja fölött legyen. 799-ben Nagy Károly kollégiumot alapított az egykori cirkusz területén, hogy a frank zarándokok római tartózkodását segítse. (1000 után e terület mellett építtette a mi Szent István királyunk a magyar zarándokházat, melyet a Szent Péter-bazilika bővítésekor lebontottak.) A német ajkúak ebből a szempontból szerencsésebbek voltak. 1450-től papjaik lakhattak és tanulhattak a falak közt, 1500-ban épült templomukban imádkozhattak és imádkozhatnak ma is. A kollégium jelenlegi formáját 1876- ban kapta. A Campo Santo Teutonico kollégiumban papok, szemináristák és világiak tanulnak. Amint az alapításkor, úgy ma is egy százhúsz tagú, karitatív célokat szolgáló egyesület (fJatemitas) gondoskodik a kollégium fenntartásáról. Az aprócska temető meghitt csendet áraszt az amúgy is békés vatikáni falak között. De mint mindenfelé Itáliában, a magyar vándor itt is hazánk fiainak emlékeibe botlik. Itt van eltemetve például Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnő, aki Liszt Ferenc szerelme volt. (Liszt csak az 1860. október 21-ére kitűzött esküvő előtt egy nappal tudta meg, hogy a pápa a hölgy előző házasságát nem érvénytelenítette, s így az meghiusúlt.) De itt van eltemetve Csertő Sándor, a Hittani Kongregáció munkatársa, Ladomerszky Miklós, aki az egyik pápai egyetem könyvtárosa volt, Farkas Géza vatikáni munkatárs, és itt nyugodtak Mester látván hamvai is, mig Egerben, a székesegyházban újra nem temették. Mindezek temetői emlékek, Jelzik az örök élet előtti földi múlandóságot, és hirdetik jelenlétünket a Vatikánban, Rómában - az Örök Városban. Bókay László
