Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-06-01 / 6. szám
10 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2005 június A meglopott emlékezet Hová lett a vértanúk emlékművére összegyűlt ötmillió forint? Kormos Valéria Volt idő, nem is oly rég, amikor sok-sok ismeretlen egyet akart. Egy emlékhelyet Budapesten, az ország szívében az 1848-1849-es szabadságharc mártírjainak. Csaknem ötmillió forint gyűlt rá össze. Aztán ellopták. Azt hitték, ezt is elfelejtjük, ahogyan annyi galádságot. Hetven oldal megsárgult papírlap, hagyományos írógéppel írva, alfabetikus sorrendben a nevek, a felajánlások, a lakóhelyek. A huszonöt forintos tételtől a százezerig, így adakoztak országszerte. Több mint másfél évtizede ennek. Az agyonforgatott papírok az egykori KISZ Központi Bizottság agitációs és propaganda osztályának iratai közül maradtak fenn, 1989-ből. Többről van szó bennük, mint közadakozásról. Mivel az emlékmű máig nem készült el, az összegyűjtött pénz pedig eltűnt, vehetjük vádiratnak is. Arról, ahogyan reményeinket és legnemesebb érzéseink egyikét, a hazaszeretetei semmibe vették. Ezért kell ismét emlékeztetni és kérdezni. Hosszú évek óta teszi ezt Trebitsch Péter rádióriporter, dokumentarista, aki bár látott egyet s mást a világban, nem tudja elfogadni, hogy mindez megtörténhetett és következmények nélkül maradhat. A rendszerváltozás hajnalán, 1987. október hatodikán hangzott el a Magyar Rádióban a kérdés, hogy miért nincs az aradi vértanúknak emlékműve Magyarországon. Várakozó, izgalmas napokat éltünk. Nem véletlen, hogy annyi tiltás, nemzeti ünnepeink és gyászaink több évtizedes el- sikkasztása után a javaslat, hogy fogjunk össze, és adakozzunk a nemes célra, felrázta az embereket. A Jurta Színházban Csoóri Sándor, Kosa Ferenc, Nagy Bandó András felhívást fogalmaznak, megnevezik a bankszámla- számot, amelyre az országos adakozásból befolyt összegek kerülnek majd. Igaz, az eredeti elképzelést kibővítik a szabadságharc áldozatainak emlékművévé, amibe már az 1956-os forradalom is bele volt „csempészve”. Megérkeznek az első felajánlások: Nagy Bandó András ötvenezer forintja és egy idős asszony egyhavi nyugdíja. Nem csak így gyűlik a pénz, a gyárakban a túlmunkából befolyt összegeket, a művészek az előadások honoráriumait ajánlják fel, az egyetemeken is „kalapoznak”. A kör egyre nagyobb. Már 1988 körül járunk, a pártközpont kénytelen tűmi a formálódó demokratikus ellenzék létét, de azért úgy gondolják, jobb, ha az ilyen ügyeken rajta tartiák a szemüket. A KISZ Központi Bizottsága felajánlja apparátusát és segítségét a közadakozásból összegyűlt pénz kezeléséhez, s maguk is indítanak különböző pénzgyűjtő akciókat. A befolyt összegek számára ők nyitnak elkülönített bankszámlát, mert az akkori jogszabályok nem teszik lehetővé, hogy civil szervezet pénzt gyűjthessen és számlát kezelhessen. Talán a küszöbön álló változások miatt sem jött rosszul ez a népszerű ügy a KISZ-nek, de az igazsághoz tartozik, hogy ekkor még az adományok kezelésével nem volt gond. A civil társadalmat hetvenöt tagú védnökség képviselte, a névsort nézve az ország szellemi életének színe- java. Közös cél volt, hogy a budai Várban, a Szent György téren végre ott emelkedjen Szervátius Tibor szobrászművész alkotása. Mint minden nagyjelentőségű ügyben, itt is folynak a szakmai és műemléki viták, de az adakozást ez nem érinti. így 1991. október 7-én, a KISZ jogutódjának, a De- misznek a számláján már 4 417 205 forint van. Ám időközben megtörtént a rendszerváltozás, ami legalább akkora történelmi pillanat, mint 1848-1849 volt a maga idejében - fogalmazza meg egy helyütt Pozsgay Imre, a védnökség elnöke. Félő, hogy a felgyorsult események közepette a sok jó szándék nem tud gyakorlattá válni - vélekedik Kosa Ferenc 1990 körül, amikor az emlékműről faggatják az újságírók. A Magyar Rádió munkatársa, Trebitsch Péter szintén tagja a védnökségnek, egyúttal a nyilvánosságot is képviseli. Ennek köszönhető: a rádió archívumában a kezdetektől napjainkig fellelhető tudósításai, a dokumentumműsorok nemcsak az „eltűnt időt” hozzák vissza, hanem szinte perelnek is azzal. Vajon csak fellángolásról volt szó? Mi volt kevés? Az akarat, az összefogás vagy a szervezőkészség? Vajon biztonságban volt-e az összegyűjtött pénz? Az utóbbi kérdésre a Legfőbb Ügyészség 1992 augusztusában megnyugtató választ adott. A Magyar Nemzeti Banknál nyitott számlán szereplő összeget, a 4.489.471 forintot a Demisz a Postabankhoz vitte át, a számláról nem történt kifizetés - tudhatjuk meg a dokumentumokból. Még 1993 márciusában is úgy tűnik, nincs ok aggodalomra. A pénz megvan. Legalábbis ezt állítja a Demisz országos irodájának volt vezetője. O ekkor a kezdő vállalkozásokat segítő Sansz Alapítványt képviseli. Nem volt könnyű a rejtekéből felkutatni Takács Istvánt, de megérte a fáradságot. Igen, ő az a személy, aki hozzáférhet a pénzhez, amely érintetlen, és szépen kamatozik - álltja. Semmi akadálya, hogy az eredeti célra használják. Amennyiben a társadalmi védnökség alapítvánnyá alakul, és bankszámlát nyit, azonnal átutalják az összeget a számukra - mondja magabiztosan. Hozzátéve, hogy ő maga erősen kételkedik abban, hogy ez a sokféle ember képes lesz-e még egyszer egy asztalhoz ülni. E megjegyzésnek lehetett némi alapja, hiszen az emlékműért védnökséget vállaló emberek útjai a rendszerváltozást követően sokfelé vezettek. Néhányan közülük magas közjogi tisztséget töltöttek be. mások pártokhoz csatlakoztak, és voltak, akik időközben visszavonultak a közélettől. A védnökség 1994 áprilisában ült össze utoljára, megerősítették az eredeti szándékot, az emlékmű létrehozását. Ennél több aztán jó ideig nem is történt - mondja napjainkban Trebitsch Péter, akit munkája 1995-ben Kínába szólított, ezért csak hazatérése, 2000 után tudta ismét felvenni a szálakat. — Sok minden zajlott körülöttünk, mi-
