Amerikai Magyar Újság, 2004 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2004-04-01 / 4. szám
12 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2004. április f Saáry Éva BICIKLI Édesapámnak, aki félárván, nagyon nehéz gyermekkorra tekintett vissza (iskoláit és később az orvosi egyetemet is saját erejéből végezte el), az volt a pedagógiai elve, hogy semmit se szabad “ingyen” adni- kapni, mindenért meg kell dolgozni, mindent ki kell érdemelni. 12-13 éves koromban, kerékpár utáni ácsingózásomat, ennek megfelelően, szigorú feltételhez kötötte:- Ha megtanulsz biciklizni az én gépemen (az összekötő rúd alatt bedugott lábbal, mint a parasztgyerekek, vagy “férfiasán”) kapsz egy szép, női kerékpárt. Mindenki hitetlenkedve nézte próbálkozásaimat, melyek házunk lejtős (!) udvarán gyakori hasra- esésekkel végződtek. Édesapám már el se tette rendelőjében a sárga antiszeptikus port, a kötszert, mert tudta, hogy sűrűn jelentkezem kezelésre a térkép minden alakzatát mutató térdemmel. Noha egyensúlyérzékem nem volt a legkitűnőbb (későbbi életemben legurultam számos lépcsőn, ami álmodozásom, struwelpéteres figyelmetlenségem számlájára is írható), nem adtam föl. Konok következetességgel gyakoroltam minden nap, elhanyagolva a szokásos játékokat. Három évvel fiatalabb, Ági unokahúgomat és az akkortájt gyakran a mi gondjainkra bízott, szőke, szeplős fiúcskát, Deckelmann Ferit (a háztartásban segédkező Hibácskóné unokáját) mindez nagyon bosz- szantotta. El volt rontva a napjuk, nélkülem nem tudtak magukkal mit kezdeni.- Úgysem tanulsz meg! Úgysem tanulsz meg! - hajtogatták mély meggyőződéssel a virágágy szélét jelző, fehér kőkockákon üldögélve, miközben én le-föl karikáztam, nemegyszer nagy robajjal nekiütközve a bejárati kapunak. De mivel már akkor is igen kemény fejem volt, erőfeszítéseimet siker koronázta, sőt idővel Ági unokahúgomat is rákapattam a biciklizésre. * A háború előtt és alatt Balatonkenesén igen nagy társadalmi élet folyt. A férjek ugyan Pesten dolgoztak (akkor ilyen volt a “divat”), de a feleség a gyerekekkel az egész nyarat a “magyar tenger” partján töltvén, kialakultak visszatérő, tartós kapcsolatok. Nekünk is megvolt a “bandánk”. A lányok -Istvánffy Lilla (Licy), Székely Elvira (Buci), Farkas Márta, a három Mariska-lány (Zsuzsi, Cicu, Erzsók)- nagyon összetartottak, a fiúkat pedig a pillanatnyi “harci helyzetnek” megfelelően, hol barátként, hol ellenségként kezeltük. A legzajosabb volt köztük Rétháti Ferenc (Rike), akibe mindnyájan egy kicsit szerelmesek is voltunk. Kátay Béla, Jenci és néha a nálunk valamivel idősebb Dedinszky János is részt vett az “eseményekben”. Ezek főleg a strand zegzugos kabinsorai közt zajlottak, és persze a vizen, ahol Édesapám “Aspirin” nevű, evezős bárkája játszotta a “hadihajó” szerepét. Este, sokszor az éléskamrában rendezve -a sok úszás, hancúrozás után!-, egy kis “elővacsorát”, mindenki kerékpárra pattant, s neki a tópartot szegélyező országúinak (az autóforgalom annak idején még nem volt félelmetes). A cél rendesen a vasútállomás és környéke volt, főleg szombatonként, tele lévén férjükre várakozó asszonyokkal, gyerekekkel. A fiúk természetesen “produkálták magukat”, hogy felkeltsék a lányok érdeklődését és csodálatát, de ezek a virtuskodások néha csúfos kudarccal, hatalmas bukfencekkel végződtek. * 1944 nyarán, a bombázások elől vidékre menekülve, Pilisen is nagy hasznát vettem a kerékpárnak. Kovács Ili barátnőmmel bebarangoltuk az egész környéket. A nyáregyházai kövesúton egyik ke- zünkkkel a kormányt fogtuk, másikkal az elmaradhatatlan szájharmonikát, melyből fülsértő macskazenét csikartunk ki. Zörögtek mögöttünk a pléh tejeskannák, s babos szoknyánkat gömbölyűre dagasztotta a szél. Kijártunk a falun áthaladó katonavonatokhoz is. Kamaszos cselfességgel eltársalogtunk a frontra induló, elszontyolodott magyar és német katonákkal. * A háború után, midőn Kenese kihalt, csöndes lett, Pesten meg veszélyessé vált az élet, egyre kevesebb szerepe lett életemben a kerékpárnak. Nem is volt saját gépem, csak unokabátyám, a nyalka folyamőrtiszt, Bihar Árpád, biciklijét csentem el időnként. A városban azonban gyakoriak voltak az ellenőrzések, igazoltatások, és az ilyesmire könnyen “rá lehetett fázni”... Volt úgy, hogy Mimi nagynénémnek (aki keresztanyám is volt) kellett engem kiváltania az őrszobáról.
