Amerikai Magyar Újság, 2004 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2004-02-01 / 2. szám
14 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2004. február Saáry Éva CSEPPKŐ UTCA A címet én is rég elfelejtettem. Fiók mélyén lapuló, sárguló noteszben kellett utána nyomoznom, hogy Ágnes lányom kérésének eleget tegyek, aki legnagyobb ámulatomra kinyilatkoztatta, budapesti tartózkodása alatt el szeretne látogatni Ilonka néném és Pali bátyám egykori lakóhelyére. * * Cseppkő utca 51. - Már a neve is hangulatos. - Annak idején autóval mentünk oda -végig a Pasaréti úton, a nagy kanyarokat leíró Kapy utcán... Bizonyára autóbusz is közlekedik arrafelé. Most, hogy fölidézem magamban az aprócska házat, nagynénémék utolsó menedékét, az az érzésem, hogy -miként a “Kék madár” című filmben-, rájuk gondolásom fölébreszti az öregeket, s varázsütére újra tenni-venni kezdenek a hatalmasra terebélyesedett gyümölcsfák árnyékában. A villához magasított előtér csatlakozott. Ott ebédeltünk nyaranta, mert a belső helyiségekben alig lehetett megfordulni, óvatosan csoszoghatott csak ide-oda két ember. A “teraszra” én hoztam Svájcból elegáns, tarka kerti napernyőt. Midőn Pesten jártam (a hatvanas évek végén) mindig Ilonka nénémnél hagytam a lányaimat, amíg ügyes-bajos dolgaimat intéztem. Tudtam, nincs okom aggodalomra, mert gondosan vigy áznak rájuk, s ennivalóban sem szenvednek hiányt. * Ilonka néni édesanyám nővére volt. Fiatal tanítónő korában, Üllőn ismerkedett meg az urával, Rajner Pállal, aki a sárguló fényképek tanúsága szerint elragadóan szép férfi volt - sötét hajjal, mélytüzű, melankolikus szemekkel. Galgahévízről, a palócvidékről származott. Családját a háború után borzalmas körülmények között telepítették át Magyarországra. Életük legszebb, legnyugalmasabb szakasza az a 10-15 év volt, amit Rákoskeresztúron töltöttek, ahol Pali bátyám kántortanítóskodott. Gyermekkoromban én is sokat tartózkodtam náluk. Harmadik elemibe tőlük jártam át a rákoshegyi iskolába, ami “mégiscsak előkelőbb” volt, mint a helybeli - tele sokszoknyás tót lányokkal. Július-augusztusban Kürtös Kati unokahúgom (Ilonka néném keresztlánya) is gyakran ott nyaralt. Együtt szedtük a kertben, a tömött bokrokon pirosló ribizlit (úgy tűnt, sohasem lesz vége ennek az aprólékos, szaporátlan munkának; sírtunk, nyafogtunk a rekkenő hőségben), s együtt szöktünk át időnként a közeli kacsaúsztatóhoz, hogy a parasztlányok társaságában, fölemelt szoknyával tapicskoljunk a békanyálas vízben... A sarki fűszeresnél két fillérért ragacsos “cipőfűzőt”, a szivárvány minden színében pompázó, csavart árpa- és fogvásító krumplicukrot vásároltunk, de teleraktuk zsebeinket agyag- és üveggolyókkal is. Remekül lehetett velük szórakozni! Nagynéném híres háziasszony volt. Még a kenyeret is maga sütötte. Fonott kosárban, kockás kendőbe takarva vittük el a pékhez, hogy aztán ropogósra pirulva hozzuk haza. Néha a falusi iskolába is elszalajtott:-Mondd meg Pali bácsinak, hogy kikapcsolják a villanyt, ha nem fizetjük ki azonnal a számlát! Sohasem volt pénzük. Fellengzős álmuk annál több! Nagybátyám hol imakönyvet szerkesztett és adott ki (ma is van ezekből egy szép gyűjteményem), hol képviselőségre pályázott - sikertelenül. Gyakran elverte a család “vagyonkáját” a budapesti Ritz-ben - walesi hercegnek képzelve magát. Kedélyes, jószívű ember volt, de javíthatatlan bohém. Felesége rajongásig szerette, bálványozta és mindig mindent megbocsátott neki: a kicsapongásokat, a hajnali hazatéréseket. Solvej- get róla lehetett volna megmintázni! Aztán jött a háború és végétért a rákoskeresztúri, sok szempontból idillikus élet. Pestre költöztek. Pali bátyámat, tartalékos tisztként, egy időre tovasodorta a történelem, majd rászakadt a “felszabadulás”: kínzások, börtön - semmiért. Szegedi Csillag, Márianoszt- ra, Gyűjtő... Olvasni bevitt könyveim némelyikében még látható, a ma már kuriózumnak számító, hírhedt körbélyegző. Nem sokkal az 56-os forradalom előtt szabadult. Egy darabig “termelői borkimérése” volt a Déli vasútnál, majd később -miből, miből nem?- megvásárolták a tágas kerttel övezett kis vityillót az akkor még külvárosnak számító Cseppkő utcában. Pali bátyám haláláig reménykedett “a helyzet jobbra fordulásában”. Titokban halgatta a BBC, a Szabad Európa Rádió adásait (az Ő közvetítésével ismertem meg például Gallicust és rovatát, a “Reflektort”), míg Ilonka néném szorgalmasan tanult angolul, mert “hátha sikerül kijutniuk nyugatra...” (Nem jutottak ki, még látogatóba sem!) A kis háztartás működött, tengődött tovább, egészen nagynéném 1973 szeptemberében bekövetkezett szívinfarktusáig. Ura csak pár hónappal élte túl. Cseppkő utca. Most, hogy Ágnes lányom előhozta, folkavarodott
