Amerikai Magyar Újság, 2004 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2004-11-01 / 11. szám
10 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2004. november Saáry Éva MI KERÜL AZ “ARANYKÖNYVBE” ? Tudom, nem illendő előhozakodnom vele, de mivel mások nem ismerhetik életemnek ezeket a részleteit, úgy érzem, magamnak kell elmondanom azt a néhány esetet, midőn (Buddha tanítását öntudatlanul követve), eleget tettem az “együttérzés” parancsának. A Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium alsó osztályába kerülve, föltűnt nekem egy kislány. Természetellenesen sovány volt (igazi csontváz), és a tudnivalókban sem jeleskedett. A többiek, akik általában csak az erőt és a sikert tisztelik, nem törődtek vele, elhúzódtak tőle. Én viszont éppen ezért kezdtem vele barátkozni, és mint később bebizonyosodott, igen bölcsen tettem. Hatásomra kivackolódott, fizikailag, szellemileg egyaránt, leérettségizett, kitűnő eredménnyel végezte el az agráregyetem “szőlész-borász” szakát, s Zsentkó Éva lett (Mai napig is Ő!) a legjobb, legmegbízhatóbb barátnőm, akire minden dolgomban számíthatok. A következő eset már sokkal későbbi. Tizenhétéves nagylányok voltunk (1947), midőn a háborús országok fiataljain akarván segíteni, fölállítottak iskolánkban egy “svéd konyhát”. Eddig rendben is lett volna a dolog, de a jámbor északiak arra már nem gondoltak, hogy magyar gyereknek nem ízlik a svéd koszt. Napról napra főzték a sűrű, édes tejlevest, amit senki sem akart megenni. Fent említett osztálytársammal csak mi ketten vállalkoztunk a szokatlan étel elfogyasztására, pusztán emberbaráti meggondolások alapján, mert sajnáltuk a szegény svédeket. Ha már tele jóakarattal idejöttek, ne menjenek haza egész csalódottan... Ez az “együttérzés” vett rá egyetemista koromban a mindenki által gyűlölt orosz nyelv tanulására is! Tanárunk nem hivatásos pedagógus, hanem egykori hadifogoly volt, akinek az új rend nem várt kereseti lehetőséget kínált. Valószínűleg, nem “szerelemből”, hanem kényszerből vállalkozott erre a munkára. Ha nem tud semmi eredményt fölmutatni, “útilaput kötnek a talpára", pedig talán neki és családjának égető szüksége van erre a kis pénzre. Hát, bifláztam az oroszt (egy szláv nyelv ismerete különben sem árt), s gyakran megírtam egész évfolyamom (20 ember) számára a dolgozatokat. Mai szemmel, s a világ változását figyelembe véve, bizony okosan tették, akik akkor megtanultak oroszul. Keleten, nyugaton később egyaránt jó hasznát vették). S végül a balatonkenesei Szent István-napok! Édesapám, józan ember lévén (ötven esztendőn át körorvos), neve napján reggeltől estig szívesen látta, etette, itatta a vendégeit, de késő éjszakáig már nem volt hajlandó ottmaradni a távozásról hallani se akaró “szesztestvérekkel”. “Angolosan” lelépett, elment aludni, és én tartottam ki mellettük szolidaritásból (20 évesen) hajnalig, amit igen sokra értékeltek. Cseke Zoli, az egykori snájdig katonatiszt, a hadsereg grafológiai szakértője, ki is analizálta az írásomból: “Maga az a természet, aki hajlandó derékbatöret- ni magát a barátaiért. De vigyázzon, nem fogják viszonozni!” HALOTTAK NAPJA Ősöket idéz az emlékezet, Az ég is könnyekre fakad. Szellő matat A sírhalmok felett. Ti, akik alant alusszátok Örök álmotok, Ismerve vagy ismeretlen, Reátok gondolok. Ma ismét életre kelt Elenyészett lényetek. Rátok emlékeznek Ifjak és öregek. Béke és nyugalom Szálljon hamvatokra, Legyen néktek irgalom Eljövendő feltámodástokra. Fábián Tibor A kárpátoktól le az Aldunáig Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar! Szétszórt hajával, véres homlokával Áll a viharban maga a magyar. (Petőfi: Élet vagy halál)
