Amerikai Magyar Újság, 2004 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2004-01-01 / 1. szám
2004. január AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 27 A mosoly országa Megmérettem és... Színhely: Vasúti resti. Úri kifejezéssel: az Utasellátó Étterem. Szereplők: Én és a fizetőpincér, valamint egy vonat, amely rögtön indul. Idő: Ma, kora délután és borús. Körülmények: A vonat már majdnem indul, én már majdnem indulnék, ha fizettem volna, a fopincér az asztalok között cikázik és nem indul hozzám. Én (könyörgök): Halló, fizetek! Jöjjön már, kérem. A fizető: Rögtön, kedves vendég, már is jövök. (És nem jön, hanem tovább rohan egy másik asztalhoz. A vonat egyre inkább készül indulni, én egyre inkább félek, hogy lemaradok, tehát újfent...) Én (sírós könyörgéssel): Nagyon kérem szépen, tessék már jönni. Fizetek. Halló! Itt... Itt! Én fizetek! Jöjjön már, kérem! A fizető: (kedvesen, megértőén rámmosolyog, még együttérzést is vélek felfedezni egy villanásra a tekintetében, amint elrobog mellettem, egy távoli sarok felé, és amint visszaszól) Rögtön, kedves uram, máris jövök... (És nem jön. Még három perc és indul a vonatom. Kilencven másodperc, sőt, mire kiszámolom, hogy mennyi, az már csak nyolcvan). Én: Jöijön már, az istenfáját, mert elmegyek fizetés nélkül... Hallja? A fizető: (Hallja. Nagyon jó füle van. A harmadik sarokból meghallja, hogyan fenyegödzöm. Hát már rohan is. És megáll a szomszéd asztalnál) Egy pillanat, aranyos vendég, egy pillanat és máris jövök. (De még mindig nem jön. Újabb cikázás, most mögöttem fizetett. Uram, ég, két perc!) Én (sírva és átkozódva, féltérdre ereszkedve és kezem könyörgő imára kulcsolva): Fizetek, four, volt egy zónám... Könyörgöm. A Fizető: (Szemmel láthatóan megszán) Rögtön... (és még mindig a szomszéd asztalnál fizet. Visszaülök a székre, ráborulok az asztalra, most már úgyis mindegy. Még egy perc, és a vonat úgy is elmegy. Több vonat nincs. Nem is lesz soha. Ez volt életem utolsó vonata. Itt fognak eltemetni. Ebben a restiben. Szemfedőm a foltos terítő lesz és ez az átkozott pincér kántálja majd a gyászindulómat. Befejeztettem.) Én (még egy utolsó sóhaj): Fizetek... A fizető: Parancsoljon... Igen... Az annyi, mint any- nyi (villámgyors számolás, bennem a düh): Én: És mi lett volna, ha le lépek fizetés nélkül? Mi? A fizető (huncut, bölcs mosollyal): Az ki van zárva, kérem. Én ismerem a kedves vendégeimet. Aki ennyire gizda, hogy' fizethessen, az inkább lemarad, de fizet... Ön becsületes vendég. Huszonkettő ötven, kérem... És fizetek és rohanok és elérem még a vonatot. Ott töprengek tovább a fülkében: voltaképpen nekem még soha senki ilyen udvariasan nem mondta a szemembe, hogy' teljesen hülye vagyok. Ez nem is fizetőpincér. Ez pszichológus. És megmelegszik a szívem, mert ugyan igaz, hogy megmérettem és hülyének találtattam, de legalább becsületesnek is. Gy. G * * Karácsonyról visszamaradt vicc “Kedves Télapó! Itt küldöm a kívánságaimat a jövő évre is, mert most hét éves vagyok, és lehet, hogy jövőre nem hiszek már a Télapóban...” * Elegáns budai étteremben a prímás udvariasan kérdi a turista vendégtől:--Bocsánat, uraságod rendelt Mozartot? —Nem én, én szalontüdőt kértem dupla gombóccal! * —Ebben a ruhában - mondja a rendező a színésznőnek - lehetetlen fellépnie. —De miért? Hiszen ez a legújabb divat! —Az lehet, de a második felvonásban, amikor a partnere azt mondja magának, hogy “Elvira, te valamit eltitkolsz előttem!”, akkor az egész közönség nevetni fog. * A lóelvtárs... Karinthy Frigyes - a 19-es proletárdiktatúra első napjaiban -, megáll egy bérkocsistand előtt. Egyetlen szomorú, hadviselt lovacska lógatja fejét egy ócska konflis előtt. Karonthy beszeretne ülni, de a kocsis sehol. Az író vár egy kis ideig, aztán megszólítja a közelben álló kocsimosót: —Nem tudja, kérem, hol ennek a konflisnak a kocsisa? A kocsimosó éppen az abrakos-zsákkal matat: a foga közül, a pipa mellől veti csak oda: —Nincsen már kocsis, csak elvtárs van. —Akkor mondja meg, kérem - kérdezi villámgyorsan Karinthy -, hogy holvan ennek a lónak az elvtársa?
