Amerikai Magyar Újság, 2004 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2004-06-01 / 6. szám
10 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2004, június val, pénzbüntetéssel fenyegeti azt, aki valamilyen áruval kapcsolatban megtévesztő információt ad. Külön kiemeli a jogszabály, hogy nyomósán esnek a latba a következő esetek. Amikor a megtévesztés az áru összetételével, tehát azzal kapcsolatos, hogy mit tartalmaz. Amikor a megtévesztés az áru használhatóságával kapcsolatos, vagy azzal, hogy megfelel-e a nemzeti szabványnak, és megfelel-e az árúval szemben támasztott szokásos követelményeknek. Tudjuk persze, hogy egy évértékelő beszéd nem áru, hanem sokkal több annál. Ha valaki, pl. első osztályú kaviár címkével mondjuk nyers mócsingot vagy szőrös tö- pörtyűt árul, azt lecsukják. Azt kívánná a jog logikája, hogy aki évértékelést ígérve, a mócsingnál is élvezhetetlenebb szöveget szolgáltat, azt is csukják le.. Nem lehet vita tárgya, hogy minden magyarnak joga van és kötelessége is tudni, hogy hol, milyen állapotban van a magyarság. Konkrétan: tudni kell, hogy milyen állapotban van az Anyaország, milyen a helyzete az erdélyi magyarságnak, a felvidékinek, a délvidékinek, és így tovább, minden magyarnak, bárhová vetette is a sorsa. Ne tűije el az Anyaország határain kívül élő magyarság, hogy az anyaországi „politikai elit” tovább folytassa a semmitmondó beszámolókkal való cinikus porhintést. Követelje meg magának azt a megbecsülést, hogy ne meijék bugyuta baleknak nézni, akivel minden szemetet el lehet fogadtatni. Jogos a kérdés, hogy ezt miért nem az anyaországi magyarság teszi meg? Egy másik kérdést is fel kell vetnünk. Vajon a külhoni magyarságnak miért nem tűnt fel eddig, hogy mi folyik „a rendszerváltás” óta Magyar- országon? Senkinek sem volt furcsa, hogy az élet fel- pezsdülése helyett egyre nagyobb lett a tespedés és egyre mélyebb válság következett, ami ma már mindenre ki- teijedt? Senkinek sem tűnt fel, hogy a mesterségesen csinált „taxislázadás” óta soha semmilyen komolyabb tiltakozás nem történt, még húsbavágó ügyekben sem? Mintha minden a legnagyobb rendben menne, pedig egyre mélyebbre süllyedünk. Pont az a szellem, mint Kádár alatt... Persze ennek a passzivitásnak is megvan az oka. Az Anyaország határain belül élők többségét ugyanis először a becsapottság miatti elkeseredésnek, majd a fásult közönynek az állapotába taszította „az elit”, és így ma már azt csinálnak Magyarországon „a tömeggel”, amit akarnak. A hatalmas mértékű létbizonytalanság és teljes kiszolgáltatottság miatt, ma is a „fortélyos félelem” (József Attila) eszközével igazgatnak Magyarországon. Magyarország ma, önhibáján kívül, de facto bénított, magatehetetlen, letargikus állapotban van, és ügyei vitelére, érdekei érvényesítésére képtelen. Magyarország ma segítségre szorul, mint egy súlyos beteg. És ezt a segítséget megadhatják neki a külhoni magyarok, akiknek nem kell félniük, nincsenek karanténba zárva, és szabadon nyilváníthatnak véleményt. A világ magyarsága, elsősorban a külhoniak, tartsák rajta a szemüket az Anyaország helyzetén! Évről-évre nyilatkozatban minősítse a vezetők tevékenységét, az évértékeléseket, és mindent, ami lényeges. És ha valami nem megfelelő, akkor éljen a bírálat vagy a visszautasítás lehetőségével. (A tisztségviselőknek mindenütt beszámolási kötelezettsége van, amit a felettesek elfogadnak, vagy visszautasítanak. Ebben az esetben a „felettes” nem más, mint a magyarság egésze, maga a „népszuverenitás”.) Vannak a világon ilyen-olyan intézmények, társaságok, melyek időről-időre véleményezik, minősítik a világ országait. Fontos kérdéseket is futatnak, mint pl. a következők: Milyen a szóban forgó országban az emberi jogok tiszteletben tartása? Milyen az ország hitelképessége? Milyen a sajtószabadság? Tudott dolog, hogy már a sajtóval is nagy baj van. Komolytalan dolog lenne, ha valaki azt hinné, hogy van az országban sajtószabadság. Sőt, amellett, hogy nincs sajtószabadság, még egy speciális sajtódiktatúra is érvényesül. Azt sem lenne túlzás kimondani, hogy sajtó- terrorizmus virágzik. Ennek következménye, hogy a szabad véleménynyilvánítás gyakorlatilag nem létezik Magyarországon. Más szóval, a nép hangja, véleménye nem jelenik meg a sajtóban, rádióban, tévében. Ilyen esetben azoknak a magyaroknak kötelessége, hogy véleményt nyilvánítsanak, akik ezt szabadon megtehetik. Nagyon fontos azonban, hogy mindenki tisztán lássa, ez a probléma nem bátorság és gyávaság kérdése csupán. A „magyar tömeg” ugyanis egyrészt informálat- lan, másrészt túl van tömve hamis és értéktelen információval. Végezetül teljesen el van zárva minden információs csatornától, ahol véleményét a társadalom tudtára adhatná. Az információs karantén tökéletes. Mi tehát a teendő? Mit tegyen a külhoni magyarság? Először is tudatosítsa, hogy jogai vannak. Minden igaz magyarnak joga van minden magyar ügyben véleményét nyilvánítani. Hát nem furcsa, hogy a közös magyar ügyek rendszeres, hétköznapi és intézményes megtárgyalásának semmilyen fórumáról nem gondoskodtak a rendszerváltás utáni magyarországi kormányok? Nem furcsa, hogy a világ magyarsága nélkülözi a rendszeres, hétköznapi és intézményes tájékoztatást a fontosabb anyaországi és külhoni ügyekben? Hogy senki sem tudja, hogy a másik magyarnak melyik fontos kérdésről mi a véleménye? Nem furcsa, hogy nincs magyar dokumentációs központ? Az ilyesmi bizony nem véletlen... Miről kell véleményt nyilvánítani? És miről kell megkövetelni, hogy pontos információt kapjon minden magyar? Ezt a kérdést gondosan meg kell fontolni. Meg kell állapítani a normát, hogy mikről, kinek milyen időközönként kell beszámolnia, és a beszámoló kérdései mik legyenek. Kell tehát egy összmagyar információs normamegállapító testület. (Normát persze minden lényeges dologra vonatkozóan alkotni kell!) Ez az a pont, ahol visszatérünk a nemzeti szabvány kérdésére.
