Amerikai Magyar Újság, 2004 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2004-06-01 / 6. szám
2004. június AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 MATUK KÁROLY: ISTEN HOZOTT, FELVIDÉK Harmincezer-hatszázhuszonot nap - pontosan ennyi idő, nappal és éjszaka telt el 1920. június 4. és 2004. május 1., azaz Trianon és az uniós csatlakozás kzött. Pontosan harmincezerhatszázhuszonöt nappal az idei május elseje előtt, a déli harangszókor adta hírül a nagyvilágnak a Magyar Királyi Távirati Iroda, valahogy így: A mai napon elveszítettük kincses Kolozsvárt, a vértanúk városát, Aradot, ipari és kereskedelmi központunkat, Temesvárt, koronázó városunkat, Pozsonyt, a Rákócziak fészkét, Kassát. És zúgtak a déli harangok. Aztán pontosan hatezer-hétszáz-huszonnégy nappal később, 1938. november 5-én, a november 2-i, olasz-német döntőbíráskodást követően, ismét megkondultak az ország harangjai. A Felvidékre bevonuló csapatokat a párkányi Mária Valéria hídon "Isten hozott, magyar testvér!" felirat köszöntötte. A rév-komáromi hídnál a magyar kormányzó személyesen állt a bevonulok élére, majd a város főterén a Klapka-szobor előtt mondott beszédében így szólt: "Hozom hazatérő testvéreinknek az egész magyarság szeretetét." November 11-én a Kassai Nemzeti Színház díszelőadásán a Bánk bánt játszották. Kassa városát "Erre vártunk", "Isten hozott" feliratok díszítették. A város lakóit Horthy szlovák nyelven is köszöntötte. Azóta 2004. május elsejéig eltelt ismét huszonháromezer-nyolcszázldlencvenhét nap. Elmúlt, de ebben az amúgy keserű évben, mondhatjuk-e mégis, hogy Isten hozott, Felvidék, Kassa, Pozsony, és mondja-e, ki meri-e mondani valaki? Mert ehhez bátorság is kell, meg politikai közmegegyezés, a minimum közös nevező legalább. Pozsony város magisztrátusa 2003 szilveszter éjszakáján példát mutatott, magasba emelte a magyar Szent Korona lézer-látványképét. Az uniós csatlakozás felejthető ceremó-niáin túljutva vajon képesek leszünk-e - az európai uniós csatlakozás annyi valós és vélt hátránya mellett - fel-ismemi azt az előnyt, amely Magyarország és Szlovákia közös és együttes csatlakozásából adódik? Ki meijük-e mondani együtt és tiszta szándékkal, egyenes szavakkal végre, "mi magyarok és nem magyarok", hogy Isten ho-zott, Európa, Isten hozott, Magyarország, Isten hozott, Szlovákia, Isten hozott, immár közös kincsünk, Felvidék? Főleg most, amikor az erdélyi magyarságon belül is kétirányúvá váltak a bel- és külpolitikai törekvések, ahogy ezt a nyilvánosságban zajló közéleti viták is mutatják, miközben egyre bizonytalanabb, hogy mikor mondhatjuk ki végre azt is: Isten hozott, ErdélyiApai nagyapámtól maradt rám az a bronz emlékérem, amelyet 1938-ban kapott, mint a felvidéki bevonulok egyik katonája: színén egy Rákóczi-portréval, fonákján felirattal, "A magyar Felvidék felszabadulásának emlé-kére". Az 1941-es délvidéki bevonulásra már nem tellett bronzra. Érmeszakértők egyszerűen csak háborús acél-nak nevezik azt a könnyű, semmire sem alkalmas ötvözetet, amelyből az utóbbi készült. Nagyapám mellesleg rendkívül rossz évjáratban született, 1932 és 1948 között szinte folyamatosan érkeztek címére a katonai behívók, ebből az utolsó három év orosz hadifogságban telt. Tizenhat év, 5840 nap, vagy inkább sötét éjszaka a saját maga, a családja, és a hazája életében. Hát én ezért is tudok örülni az uniós csatlakozásnak, a fanyalgókkal és kishitűekkel szemben, mert nem csak kenyéren és vízen él az ember. Meg azért is, mert a 2000-ben, Révkomáromban indult Selye János Egyetemi Központ a 2004- es tanévtől kezd-ve önálló szlovákiai magyar egyetemként is működik, im-már a bolognai folyamatnak is részeként, európai keretek között. Miért fontos ez is, mint a kevés örömünkre okot szolgáltató tény? Mert még ma is kevesen tudják, hogy a felvidéki magyarság bizonyos szempontból sokkal hátrányosabb helyzetben volt az elmúlt évtizedekben, mint akár az erdélyi. Mert miközben Erdély felé a közfigyelem a legsötétebb időkben is odavetette fénycsóváját, a Felvidék kevesebb érdeklődést kapott, talán az 1968-as dicstelen magyar bevonulás eredőjeként is. És miközben Erdélyben, ha rendkívül nehezen is, de folyamatosan működtek a magyarság szellemi műhelyei és intézményei - a művészetek és a tudományok területén egyaránt -, addig a Selye János Egyetem küldetésnyilatkozatában megfogalmazottak szerint: "...a szlovákiai magyarság felsőoktatási arányszáma csak a fele annak, ami társadalmi számarányunk szerint
