Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-02-01 / 2. szám
12 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2003február SAARY EVA: KÖRNYEZETTANULMÁNY Ezt a csúnya, szakbarbár-jellegü kifejezést diákkoromból hoztam magammal. Barátnőm, Zsentkó Éva ugyanis, meghalt táblabíró édesapja barátainak jóvoltából (s hogy legyen miből fedeznie továbbtanulása költségeit), bekerült a fiatalkorúak törvényszékére - nyomozónak. Jó, testreszabott állás volt. Mellette járhatott az Agrártudományi Egyetemre és készülhetett a vizsgáira, nem lévén kötött munkaideje. A rábízott "környezettanulmányokat" -mármint a bűnöző, csavargó gyermekek családjának, társadalmi környezetének a fölmérését- kedve és ideje szerint végezhette. Bizony, nem egyszer félve ment el a Pest környéki nyomornegyedekbe. Amit azokban tapasztalt, nem volt szívderítő. A látottakról írt jelentés alapján döntötték el, hogy állami gondozásba vegyék-e a szóban- forgó gyereket, vagy hagyják meg a családjánál. Ezeket a beszámolókat gyakran együtt vitattuk, és fogalmaztuk meg. Na, de ez nem ide tartozik. Csak a kifejezés eredetét akartam megmagyarázni. Egyetemista éveinkben Imreh Laci barátommal saját, játékként használt, "kömyezettanulmányo- zó" módszert dolgoztunk ki. Ez abból állt, hogy még mielőtt láttuk volna, elképzeltük, milyen lehet egyik vagy másik évfolyamtársunk otthona; jelleme, viselkedése milyen miliőre enged következtetni. Az elemzés részletekbe menő volt: lakónegyed (kerület!), ház, lakás, bútorok, képek, apró tárgyak... Egy-egy környezet fölvázolása heteket vett igénybe. Midőn aztán úgy gondoltuk, minden "szépen a helyén van", valamilyen ürüggyel meglátogattuk az illető kollégát, elképzeléseinket ellenőrizendő. Mellékesen jegyzem meg, keveset tévedtünk. A miliő erősen rányomja bélyegét az egyénre és viszont: mindenki karaktere, ízlése, családi hagyományai szerint alakítja ki az őt körülvevő világot. A tárgyak beszélnek, sőt - árulkodnak! Ezt később is gyakran tapasztaltam, de hosszasabban Dénes Tibor, a Lugánóban elhunyt író halála után gondolkoztam el ismét rajta, midőn a hagyaték rendezése közben szemlélődtem, el-eltünődtem a lakásban, engedve, hogy "hassanak" rám a tárgyak. Tibor szobája valóságos múzeum volt. Barátságai, szerelmei, tanulmányai és utazásai mind-mind rajta hagyták a bélyegüket. A váratlanul bekövetkezett eltávozás után, roppantul sajnáltam, hogy nem mesél- tettem el vele -amíg lehetett!- a dekorációk eredetét. Biztos vagyok benne, hogy valóságos regény kerekedett volna ki belőlük! Léteznek jellegtelen, halott, és léteznek élő lakások. Az előbbiek nem sokban különböznek egy bútorüzlettől, ahol minden katonás pontossággal a helyén van, csak éppen a "lélek", az "egyéniség varázsa" hiányzik. Az utóbbiaknál viszont már az ajtóban meg- igézi a belépőt a házigazda lényének kisugárzása... A lakás egyes elemei meglehet stílusban nem is illenek össze, a benyomás mégis egységes, mivel az ott élő színes, erős karaktere szerves kapcsolatot teremt a dolgok között, keretbe foglalja, harmonizálja azokat. Az ember természetesen nehezen tudja megítélni saját környezetét, hiszen azt általában nem egy- csapásra, hanem fokozatosan, lassanként hozza létre. Műiden miliő fejlődés eredménye, illetve egy fejlődési folyamat közbülső állomása. Sokszor elgondolkoztam, hogy a hozzánk betoppanó idegen mit érezhet, milyen képet alkothat rólunk. (Erről másnak kellene beszélnie!) Én csupán azt tudom, hogy szeretem magam meleget, biztonságot árasztó, élő tárgyakkal körülvenni. Nem fekszik "véletlenül" az asztalomon még egy radírgumi, még egy golyóstoll sem; mindennek megvan a maga története - legendája... Ezt az írószer- számot például, mellyel e sorokat rovom, féljem az Északi tengeri olajfúrásoknál, egy kapitánytól örökölte. "Polish Ocean Lines" a fölírása, vagyis lengyel hajóról származik. A szép, tulipános kerámianaptárt Édesapám küldte karácsonyi ajándékul Balatonkeneséről. A sötét, ébenfa levéltartó Joseph szülőföldjéről, a francia baszkvidékről származik. Papímyomatékaim darabokra szedett hazai nagyítógépek súlyos üveglencséi, olajfúrófej lefúrészelt fogai, afrikai (begini) bronzállatkák. A számológépet, órát, nemzetközi mértékösszehasonlító táblázatot magában foglaló csodavonalzót pedig Pista barátom vette - a rendszeresen postázott fotókópiákért cserébe. Egy rózsaszín kavics Szentbékálláról (abból az időből, midőn a Balatonvidéki Ásványbánya Vállalat geológus voltam), bronzdarab Sztálin csizmájából (a Művelt Nép Könyvkiadó fiatalon meghalt szerkesztője, Tamáskó Ödön fűrészelte le nagykeservesen, 1956 októberében, a Nemzeti Színháznál) és egy árva kis rókakoponya a nagylengyeli olajmezőről... Dénes török vázácskájában madártollak állnak, szürke és piros madártollak... tragikus körülmények között elveszett, nigériai papagájomra, Titire emlékeztetve (ott van a róla készített fotó is, melyen éppen egy nagy görögdinnyéből lakmározik). A kopott, zöld állólámpa budapesti Íróasztalomon állt valamikor... "az idők kezdetén". De minek tovább sorolni!?
