Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-12-01 / 12. szám
16 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2003 Karácsony Kárenyhítésre várva A FELVIDÉKRŐL ELÜLDÖZÖTTEKET MÁR CSAK A JÓISTEN FOGJA KÁRPÓTOLNI. Nem tudom, hogy létezik-e Európában még egy ország, melyet oly sok történelmi igazságtalanság ért, mint hazánkat. Az idősek ha azt a kifejezést hallják, hogy Benes-dekrétum, görcsbe rándul a gyomruk. Bár nemzetközi fórumokon a kollektív bűnösség, mint olyan, rég idejét múlta, annak szellemisége mégis máig hat. Sok ezren, bár számuk egyre fogy, a bőrükön érzik a megbélyegzést. Főleg azok, akiket a 40- es évek derekán Csehszlovákiából telepítettek át Magyarországra. Az, hogy mennyien voltak, mára már nehéz meghatározni. Annak idején 50 és 100 ezer közötti számról beszéltek. Ami ismert, az a bizonyos 50 kilogrammos csomag. Menjünk vissza egy kicsit a történelemben. Az első és a második bécsi döntés, mely bizonyos magyarlakta területeket visszajuttatott hazánknak, nemzetközi szerződésen alapult. Egy értelmetlen és igazságtalan béke- szerződést módosított, amelyet ránk kényszerítettek, noha teljes igazságot nem szolgáltatott. A második világháború után a párizsi békeszerződés nem ismerte el a bécsi döntés következtében kialakult status quo-t és a trianoni határokat vette figyelembe. Sőt, Magyar- országot kötelezte kártérítésre, többek között Csehszlovákiával szemben is. Az, hogy hazánk milyen kárt okozott északi szomszédunknak azzal, hogy visszakapta ősi területének egy részét, erre nehéz indulatok nélkül válaszolni. Ezzel egyidőben megkezdődött a Felvidéken élő magyarok áttelepítése, elüldözése, amit mai kifejezéssel etnikai tisztogatásnak nevezünk. Érdekes módon a párizsi békeszerződés említést tesz a kitelepítettekről és az elüldözött lakosság kártalanításáról, amit a csehszlovák államnak kellett volna megtenni. Közben született egy megállapodás a két ország között, mely arról szólt, hogy Magyarország nem fizet jóvátételt Csehszlovákiának, cserében a kitelep [tetteket hazánk fogja kárpótolni. Most ne firtassuk az egész szerződés igazságtartalmát, mert ilyen nem létezik. Inkább vizsgáljuk meg, hogy a magyarságot milyen kár érte, és cserében milyen kártérítést kapott. Amikor megkezdődtek az áttelepítések, a szlovákok az ott élő magyarok közül a tehetősebbeket arra kényszerítették, hogy elhagyják házaikat. A kitelepítés elsősorban az értelmiséget érintette, majd az iparosokat, kereskedőket és végül azokat a földműveseket, akik komoly földtulajdonnal és gazdasággal rendelkeztek. Ennél a gyalázatos tettnél, sokszor az volt a rendező elv, hogy valamelyik szlovák politikus vagy közéleti személy, szemet vetett az ott élő magyar házára, ingó és ingatlan vagyonára, és ezzel az illetőnek megpecsételődött a sorsa. Rövidesen rákerült a listára, házát pedig elfoglalta az új tulajdonos. Egyes becslések szerint mintegy 16 ezer házingatlan és 160 ezer hold föld került szlovák tulajdonba. Arról már kevesen tudnak, hogy több tízezer magyart még az áttelepítés lehetőségétől is megfosztottak, Csehországba internálták kényszermunkára. Ma már becsülni sem lehet azt az óriási vagyont, amely szlovák kézre került. Volt az áttelepülésnek egy másik vetülete is. Magyarországon élő szlovák ajkúak lehetőséget kaptak arra, hogy Csehszlovákiába átköltözzenek. Itt semmiféle kényszer nem volt. Inkább az dominált, hogy az elfoglalt magyar tulajdonú ingatlanok egy része így is üres maradt, a földet is meg kellett művelni, tehát az áttelepültek komoly vagyonhoz jutottak. Ez motiválta őket. Térjünk vissza a kárpótlásra. A magyar ország- gyűlés elismerte törvényileg a Felvidékről áttelepültek jogos igényét. A Rákosi diktatúra mint ismeretes, még a maga által hozott törvényeket sem tartotta be, nem hogy a nemzetközi szerződéseket. A Kádár rendszer a forradalom vérbe fojtása után nyolc évre, nemzetközi nyomásra, hogy konszolidált társadalom benyomását keltse, tessék-lássék módon kiosztott mintegy százmillió forintot az érintetteknek. Ez csak egy töredéke volt annak ami kár érte az elüldözötteket. Ez a kártérítés is úgy történt, hogy az érintettek többsége nem értesült erről a lehetőségről. E szerény kárenyhítésen kívül negyven esztendeig nem történt semmi. A Németh- kormány a nyolcvanas évek végén csak arra ügyelt, hogy a nemzeti vagyon egy döntő hányadát átjátsza annak a kommunista klientúrának, amely felelős volt azért, hogy az ország gazdasága a mélypontra jutott. Folyt az ország “törvényes kirablása”, szóba sem került más irányú kárpótlás. Az Antall kabinetet lekötötte az ország gazdasági “átalakítása”. Ezzel együtt is indult egyfajta kárpótlás. Erejükből csak arra futotta, hogy azokat kárpótolja, akiket idehaza a 45 év alatt jelentős kár ért. Ezt a kárpótlást is elég szerencsétlenül hajtották végre. Gondoljunk csak a földekre való licitálásra, ami leginkább a zöldbárókat hozta helyzetbe. Másrészt kárpótolni kellett azokat is, akiknek hozzátartozójukat az életétől fosztották meg, míg másokat a szabadságuktól. A következő kormány szocialista volt, melynek élén Horn Gyula állt. Ekkor sem folytatódott a kárpótlás. Az elvtársak jelleme (vagy jellemtelensége), komoly akadályt jelentett mindennél. Az Orbán-kormány alatt szóba került az átmenekültek, pontosabban az elüldözöttek kárigénye,
