Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-11-01 / 11. szám
2003 november AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 Halottak napja, 1956 (Folytatás az 1. oldalról.) Láttam őket, ismertem s most gyászolom őket. Gyászoljuk valamennyien, kik egyetértünk és egyet akarunk. A vér piros színébe borult a budai hegyekben a vadszőlő, az ősz hervasztja a fákat, hajnali ködök ülik meg a temetőket. Borzalmas gondolat a feltáruló ezer és ezer sírgödör... Számukat ki tudná ma...? Megtudjuk-e valaha is...? Keserűség folytogat, a szív elszorul. Az értelem vigaszt keres. Hogy e nyitott sírok fölött milliók fogadalma száll, kompromisszumok és tántor- gások nélkül fogjuk kötelességünket végezni. Hogy tudjuk: halottaink mellett sírba helyezzük mindazt is, ami eddig gyötört és gyalázott. A zsarnokság megásta a maga sírját. A lengyel kommunista Gomulka mondta egy-két nappal a hősi október 23 előtt: “Az igazság elől nem lehet elmenekülni!” Hazugság és terror rémuralma ül- dözte-fojtotta a mi igazságunkat. Mígnem kitört, fegyvert fogott és győzött. Valóban: nem lehetett elmenekülni az igazság elől... Harcosok, áldozatok pihennek meg síijaikban. Halottak napja, 1956. A gyász lobogói lengtek a harcok napjaiban, a nemzeti színek mellett. Imádságos lélekkel tesz fogadalmat a magyarság: a fájdalom maradjon felejthetetlen, a nemzeti egység - törhetetlen. Halottaink emlékét őrizzük szívünk végső dobbanásáig. A túlélők számára egyetlen parancs szól - a mi munkánk most kezdődik. (Kis Újság, 1956. november 1.) Kertész Róbert. EGY ASSZONY ÚTNAK INDUL Egyszer egy szép asszony elindult a hegyi úton. Kis gyermekkel a karján, baktatott a domboldalon. Nagyon fáradt volt szegény, nem világított neki az estifény. Lopva indult éjnek idején, miközben felsírt zokogva a kis legény. A nemesszívű Delnő, a gyermeket csitítgatta-babusgatta, mindhiába, tegnap óta, nem evett a kicsi árva. Egésznap úton voltak, nagyon elfáradtak. Fejük felett csillagok ragyogtak, alattuk a hópelyhek csillogtak. Távolról kutya-ugatás, közelről fegyver-ropogás kísérte lépteit, tépte idegeit. * Lidia férje már békésen alszik, a forradalom hőse. Nincs már neki más, csak Tomika, aki féltett szemefénye-kincse. Magához szorítja szorosan, eközben nem veszi észre, hogy az már halva van! ~ Egy gyilkos golyó, pont szíven találta, a kis fiúcska jaj szó nélkül csendesedett el! — * Mikor a határon át ért, a pólyához hozzáért. Leheletével melengette, kedves szóval becézgette, takargatta, óvta-védte mégsem mozdult meg a kicsi teste. Fagyos volt az érintése, megőrült az anya érte! - Ment előre révedezve, szemében az őrültek fénye! - Nem nézet sem jobbra, sem balra, ráhajolt a kis halottra. Szikkadt mellét szájához dugta: Egyél kicsi kincsem Én életem-mindenem Nézz reám gyermekem Hallasz-e engem?! Miért nem gögicsélsz énnekem?! — Kis kezeddel miért nem ölelsz engem?! — ízlik a tejecske? — Vacsorát is kapsz estére. Nem sokára megérkezünk, a királyi vámál leszünk. Oda véled bemegyünk, apukáddal együtt leszünk... Szemközt jövők nézik őket, sajnálják mindkettőjüket. Szólnak hozzá, de nem hallja, csak a gyermeg csilingelő kacagását hallgatja. Kócos, csapzott haja. Ekkor volt: KARÁCSONY ÉJSZAKÁJA A város ki volt világítva. Mindenki sietett megrakodva, várta a fütött, meleg szoba, csak az őrültnek nem volt otthona. Nem volt ahol fejét lehajtsa. Elérkezett egy templom ajtóba, az is be volt zárva. Éjfélkor lett csak kinyitva, addigra megfagyott Lidia! — Ott feküdtek egymás mellett az anya, és a gyermek. Idegen földön végre megpihentek. Közös sírba lettek eltemetve. Nem volt rajta egyiknek sem a neve. Fentről, az égből, lehullt két kis csillag hozzájuk, betakarta őket a sötét éjszaka, az volt takarójuk. Már volt útravalójuk. Keresztfa volt a párnájuk. Éjfélkor felkelnek a sírból, elvándorolnak a városból, keresik a férjet és az apát, de sohasem lelik meg a sírját, mivel az is bolyong to- vább-tovább Ő is keresi Lídiát, és Tomikát kissé odább. Kakasszóra mind visszatér így, ez a rege is véget ér Ferencz Amália Kérjük, szerezzen új előfizetőket lapunknak!
