Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-09-01 / 9. szám
12 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2003 szeptember j SAÁRY ÉVA: HÁBORÚS NYÁR Poroslevelű akácok, rezgő nyárfák és az érett búzakalászok sűrűjében vidáman pillangózó napfény. A Pilisről Nyáregyházára vezető kövesúton csak a mi biciklikormányra akasztott tejeskannáink csörömpölése zavaija a reggeli áhítatot. Babos szoknyánk csattog a szélben... Alig vagyunk tizennégyévesek, és a nem messze már kegyetlenül tomboló háború mintha csak káprázat lenne. * Édesanyám, aki gyakorlatias gondolkodású, józan ember volt, nyolcvan éves nagyanyám és az én számomra bérelt Pilis határában egy kertes házat ("jobb, ha ott tartózkodnak, mint a légitámadások szaggatta fővárosban"), s hogy ne legyenek "kisebbségi komplexusaim" a falusi gyerekekkel szemben, vásárolt nekem a piacon egy kecskét. Akkortájt még nem értettem az állatok nyelvét (mert nem mese ám, amit az egyszeri juhászról híresz- telnek!), így rengeteg mérgem volt "Gizikével". Nehezen lehetett eltalálni a gusztusát. Sohasem azokat a lombokat eszegette, melyeket gondosan megválogatva eléje tettem, hanem a tilosban akart csemegézni. Ezenkívül, mindig a szomszéd nénit kellett áthívni, hogy fejje meg. Az én ezirányú kísérleteim sikerteleneknek bizonyultak. De azért büszke voltam rá rettenetesen! Az árokparton összeverődő gyermekseregben mindenki legeltetett valamit: ki tehenet, ki libát. Én: a kecskét. Persze, futótűzként teijedt el a híre, hogy "érkezett egy pesti kislány", aki soha nem látott, érdekes játékokat hozott magával. Egy-kettőre kialakult a társaság. * A szomszédban lakó, velem egyidős Kovács Ili lett a "legjobb barátnőm". Vele játszottam, beszélgettem, bicikliztem a legtöbbet, s még ma is meghatottan gondolok vissza azoknak a krumplistésztáknak az ízére, amelyeket a mamája nagy cseréptálban szokott volt kihozni nekünk az árokpartra. A jó levegőtől, a sok szabad mozgástól farkaséhesen tömtük magunkba - az utolsó falásig. Ili, mint a falusi lányok általában, érettebb, fejlettebb volt nálam. Ővett rá, hogy karikázzunk ki a Pilisen áthaladó katonavonatokhoz, s elegyedjünk szóba a frontra induló magyar és német fiúkkal. Ili cselfes, kacér fruska volt. Sokkal jobban magára vonta a figyelmet, mint én. De azért mindig együtt jártunk, elválaszthatatlanul. Nem csináltunk semmi rosz- szat, csak tréfálkoztunk, nevetgéltünk, s jelenlétünkkel rövid időre elhessegettük az ismeretlen veszélyek felé utazók rosszkedvét.- Mi lenne, ha írnánk a frontra? - állított be barátnőm egy napon csillogó szemmel, nekipirultan.- A frontra? Kinek?? (Tudtam ugyan, hogy unokanővérem vőlegénye, Veres Zoli, kint van valahol a Don-kanyar-ban, de rajta kivül nem jutott eszembe senki.)- Nincs ennél egyszerűbb. Ráítjuk a borítékra, hogy "egy katonának, aki ma nem kapott levelet". A gondolatot tett követte, s azontúl minden reggel izgatottan futottunk ki a postás elé, nehogy más (avatatlan!) vegye át a titkos küldeményt. És jöttek a zöld tábori lapok! Egy-két évet hoz- zátoldva életkorunkhoz, leveleztünk tisztekkel, közlegényekkel egyaránt. A sors különös, kegyetlen iróniája, hogy nem volt alkalmunk személyesen megismerni egyiküket sem (a nevek is elsüllyedtek). Mi lett velük ott, a nagy orosz végtelenségben, csak a Jóisten a megmondhatója. Annak idején "öregek" voltak hozzám; ma, a Lugánói tó partjáról visszatekintve - félelmetesen fiatalok. * Háborús nyár. Esténként a kert végéből aggódva figyeltük a Budapest fölött hol nekivörösödő, hol lilába sötétülő eget. Zúgtak a repülőgépek, hullottak a bombák... s valahol a Kárpátok felé csattogtak már az orosz "fölszabadítok" nehéz, szöges csizmái... Nappalra azonban elhalványodott a félelem, derűs mosolyba fordult minden. Érett a gabona, nyíltak a pipacsok, ragyogó tollaikat szellőztetve röpködtek a libák, harsogva ropogtatták a friss füvet a tehenek, s "Giziké" is lassan megkedvelte a porlepte akáclombokat... Ültünk mezítláb az árok partján, faltuk a krumplistésztát, legeltettük az állatainkat, kártyáztunk, dominóztunk, na és fáradhatatlanul bicikliztünk -hamisan szájharmonikázva közben- a Pilisről Nyáregyháza felé vezető kövesúton. * A 45-ös összeomlás már Budapesten ért, s csak többhónapos vakondok-élet után találkoztam ismét Kovács Ilivel. Menyasszony volt, egy csinos, magas vasúti tiszt jövendőbelije. Esküvőjükön én voltam a koszorúslány, és első (utolsó) gyermeküket, a kis Tímár Tamást, én tartottam keresztvíz alá. A boldogság azonban nem tartott sokáig. Pista, a férj huszonhétévesen özvegyen hagyta a feleségét. Egy napon, 1949 táján, berendelték a pártirodára. Rá akarták venni, hogy kémkedjen a társai után. Nem vállalta. Megfenyegették. Erősen fölizgatott állapotban ment haza, szívszélhüdést kapott és - még aznap meghalt. Ezeket az áldozatokat nem tartja, nem kéri számon senki.
