Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-07-01 / 7-8. szám
2003. júl.- aug. AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1 Saáry Éva. JÓ ÉJSZAKÁT! "Pihenjünk. Az álomba merülőnek Jó dolga van. Megenyhül a robot, Mintahogy szépen súlya vész a kőnek, Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott."- mondja Tóth Árpád, s Saint-Exupéry "Kis hercegében" a lámpagyújtogató így sóhajt föl:"Amit legjobban szeretek az életben, az az alvás!" Mégis, manapság a legtöbb ember nehezen találja meg a békéltető álmot, s hosszas, gyötrelmes hánykolódá- sát méregnek is beillő pirulákkal próbálja megszüntetni. Korunkban elterjedt az a nézet, hogy semmilyen téren sem kell erőfeszítéseket tennünk, mert minden testi, lelki nyavalyánkat gyors úton "megoldja" valami orvosság. Én magam jó alvó vagyok, s talán ennek köszönhetem, hogy nappali életem is - a sok, nehéz gond ellenére! - kiegyensúlyozott, sőt: derűs. Mi a "titkom"? Hogy esténként rendszeresen ugyanabban az időben fekszem le, s ezt a lefekvést nem tekintem a nappal egyszerű folytatásának, hanem mintegy átlépek vele egy másik, egy eszményibb világba. Az álmot nem az alvás hozza, hanem már ébren elkezdek "álmodni", beleringatom magam valami kellemes, valóságon túli valóságba. * Még Magyarországon kezdődött, abban az időben, amikor rokonaim egy része Rákosi börtöneiben sínylődött, s a mindennapi életben semmi változást, semmi újat, semmi reményt nem lehetett találni. Esténként azonban, amikor lefeküdtem, "kikapcsolva" magamból a nyomasztó szürkeséget, elhatároztam, hogy "építek egy házat". Először természetesen a "telket" kellett megkeresni, s ennek érdekében bebarangoltam képzeletben a legkülönbözőbb tájakat. Végül egy szép, fenyves hegyoldalnál kötöttem ki, melynek rejtett tisztásán acélfényű tavacska csillogott. Ez tetszett a legjobban: a tavacska! Mindjárt képzeltem hozzá egy evezős bárkát, amely halk csobogással siklott tova a vízen. Hatalmas csönd! Legföljebb egy madár röppen fel néha-néha a zöld homályból; csak a fenyőlombok közt beszűrődő napsugarak csíkozzák időnként át a hullámokat. Mikor elunom az evezést, megkötöm a ladikot egy parti fához, s újra fölsétálok a hegyoldalba, hogy utánanézzek a villa körüli munkálatoknak. Az építkezés zajtalanul, emberi segítség nélkül folyik. A súlyos gömbfagerendák (mert miért, miért nem, svájci "chalet"-t terveztem) gyors egymásutánban kapaszkodnak egymás hátára, az erkélyek, ablakok maguktól kikerekednek, s a hirtelen odapottyant cserepekben varázsütésre mosolyogni kezd a piros muskátli. Az épület természetesen a tengerszemre néz, de azon túl is messze el lehet látni - a fenyőerdők rengetege fölött elsuhanó tekintettel - a kékbe-szürkébe játszó, leheletfinom körvonalakkal kibontakozó, távoli hegyekig. * Ez a "házépítés" estéről, estére, hónapokon keresztül tartott. Nappali problémáimat félretéve, az emberek terhes társaságától szabadulva, türelmetlenül iparkodtam ágyamba, tudva, hogy még rengeteg apró részletet kell kialakítanom. Mikor a "chalet" külsejét megnyugtatóan elrendeztem, kezdődött a belső tér kiképzése: lépcsők, falak, lakóhelyiségek... Az én szobámba medvebőrrel letakart heverőt, kényelmes olvasófotelt és egy nagy íróasztalt képzeltem, amely pontosan az ablak mélyedésébe illeszkedve bele, lehetőséget adott arra, hogy munka közben is a tavat (rajta ringó csónakomat) és a varázslatos tájat lássam. Könyvszekrényre nem volt gondom, mert szükségletemet "kölcsönzéses alapon" elégítettem ki. Felirtam egy cédulára a kívánt címet, bedugtam egy levélszekrényféleségbe, megnyomtam a gombot, s pillanatok alatt asztalomon volt a kért kötet. Ezek után már az is magától értetődő, hogy az ebédlőben "terülj-terülj-asztalkám" állt. Csak óhajtanom kellett, s máris elém penderültek a finomabbnál finomabb ételek, a szertartás befejeztével pedig láthatatlan kéz elhordta az összes edényt, levéve vállamról a mosogatás gondját. De ugyanilyen egyszerűen bonyolódott a takarítás, a mosás, vasalás és minden egyéb. Én csak írtam, olvastam, festettem, zenét hallgattam (zongoráztam), sétáltam. Ami pedig az embereket illeti, az a személy, akire éppen gondoltam, elém jött az erdei ösvényen, s pontosan úgy viselkedett, beszélt, ahogyan én azt elvártam, ahogyan arra akkori lelkiállapotomban éppen szükségem volt; s azonnal búcsút vett tőlem, mikor meguntam. Idővel persze az is megesett, hogy napközben is "elrepültem" a házba. Kínos, nehéz pillanatokban hirtelen lehunytam a szememet, s már ott is voltam a tavaszi illatokat ontó erdőben. * Éveken keresztül "jártam" esténként felüdülni mesebeli lakomba, míg végül - a valóságban is Svájcba kerülve! - kezdett ez a kirándulás unalmassá, érdektelenné válni (különbenis minden jól a helyén volt már, alig-alig akadt a ház körül tennivaló). A szépen kitaposott ösvényt lassan benőtte a gaz, a tavat a sás, a káka, s az épület maga is kezdett elmerülni a tejfehér ködben. Más, "frissebb" álom után kellett nézni! Lugánóban, a forró nyári éjszakákon, egyre inkább a havas, hűvös tájak felé fordult az érdeklődésem. Előfordult, hogy altatóul kedves Petőfi-versem sorait mor- molgattam: "Mint befagyott tenger, olyan a sík határ. Alant röpül a nap, mint a fáradt madár."
