Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2002-01-01 / 1. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2002. január FÁY ISTVÁN: (Kanada) BOLDOG ÚJÉVE T...? Ezt illene ilyenkor kívánni, de jól tudjuk, hogy üres frázis, semmi egyéb. Mikor e sorokat írom, a pedagógusok pikettel- nek már hetek óta a szülők és a józanúl gondolkozók felháborodására, a gyerekek pedig lopják a napot és a TV neveli őket soapoperákkal, a szex és a brutalitás fertőzésével. Azóta hozzájuk csatlakozott a tanintézetek segédszemélyzete, több ezer munkás. Azt hiszem, hogy teljesen mindegy akár jelen, akár múltidőben beszélek e mindnyájunkat közvetlenül érintő kérdésről, a tanítók-tanárok jelenlegi és az orvosok többszöri sztrájkjáról, mert ha megegyeznek is az érdekelt felek, a téma nem veszít aktualitásából. Mikor e szót hallom, gondolattársításként tűnnek fel előttem: pestis, lepra, AIDS, hurricán, földrengés, atom sugárzás és a TV, mint olyan nagy csapások, melyek ellen nincs, vagy nagyon nehéz a védekezés. Elpusztítanak csaknem mindent. Többnyire a testet, de legalább olyan mértékben a lelket is. Amerikában és Kanadában egyaránt. A sztrájk szorosan összefügg a munkásmozgalmakkal és eredete azokba az időkbe nyúlik vissza, mikor a munkásság érdekei megvédésének céljából szakszervezetekbe tömörült. Nagyon hosszú lenne ennek a részletes ismertetése. Itt csak annyit, hogy a törvényesített munkamegszakítás a végső megoldás és sajnos legtöbb esetben haszonleső és lelkiismeretlen "vezérek" rántják bele a jobb sorsra érdemes dolgozókat. Aki visszaemlékezik a közel 25 évvel ezelőtti sztrájkra, mely Sudbury sokezer nikkel bányászát sújtotta, vagy a General Motors munkabeszüntetésére, esetleg pilóták százainak munkamegszakítására hónapokra, jól tudja, hogy sok százan veszítették el mindenüket, mert képtelenek voltak fizetni törlesztéseiket házaikra, gépkocsijukra, egyéb ingóságaikra és amellett még enniök is kellett. Ugyanakkor az úgyneveztt "sztrájk alap" olyan csekély összeg, mely legfeljebb csak az élelemre elegendő. Ezért egy ilyen megmozdulásnak kizárólag vesztese van, nyertes nem lehet soha egyik fél sem. Elsősorban az veszít, aki sztrájkol, másodsorban a munkaadó, végül hasonló mértékben az egész nemzetgazdaság, főleg az ipar és a kereskedelem. Ezért egészen az utolsó évtizedekig úgy értelmezték, mint az ipari munkásság jogos és törvényes cselekedetét. 2002-től remélhetőleg nem. Arról soha nem beszéltek, hogy az értelmiség, a hivatásrendiek tömörülései is több esetben megszakították nélkülözhetetlen fontosságú működésüket. Alább két ilyenről fogok néhány mondatot írni. idők folyamán sok minden történt, de az elképzelhetetlen volt, hogy a hivatásrendiek, közalkalmazottak és a normális élet folyamatosságát biztosító dolgozók beszüntessék a munkát. Pedig az utolsó évtizedekben már megteszik. Évről évre olvashatjuk, hogy tanárok, tanítók, állami tisztviselők, akik nem kapják meg követeléseiket, semmivel sem törődve otthagyják a munkájukat. Katonákkal, rendőrökkel, tűzoltókkal ez még nem fordult elő, de azt hiszem, hogy csak idő kérdése. Végül maradtak a papok és az orvosok, a lélek és a test egészségének gondviselői, akik esküvel biztosították hivatásuk legjobb tudással való teljesítését. Sajnos napjainkban már csak a papok vannak helyükön, mert az orvosok is cserben hagyták olykor hivatásukat. Ma ott tartunk, hogy a papok egyre kevesebben vannak. Érdekes dolgokat mesélt el egy idős orvos a harmincas évek állapotairól, évekkel ezelőtt. Azzal kezdte, hogy abban az időben, egészen az ötvenes évek elejéig nem volt semmiféle komoly egészségvédelem. Kizárólag azok a szerencsések részesültek orvosi és kórházi biztosításban, akik valamely nagyvállalat alkalmazottai voltak, de ezt vagy teljes összegében maguk fizették, vagy megosztották munkaadójukkal. A kisebb gyárak, üzletek alkalmazottai, az iparosok, kereskedők, és földmívesek azonban orvosi, s kórházi költségeiket saját zsebükből fizették, ha tudták. Minden orvos rendelőjének és lakásának száma benne volt a telefonkönyvben és ha bármikor hívták őket mentek a beteghez. Soha nem fordult elő, hogy megtagadták volna a segítséget. Általánosságban csak a honorárium felét kapták meg. Farmerek, iparosok, kiskereskedők természetben fizettek, a munkanélküliek pedig sehogy, de nem volt rá eset, hogy megtagadták volna a gyógyítást. Egy általános orvos szolgálatának ideje hét nap volt, 24 órás alapon. Bármikor hívhatták őket, annál is inkább, mert akkor még aránylag nagyon kevés gépkocsi tulajdonos volt, így közlekedési eszköz hiányában az orvosnak kellett kimenni baj esetén. A helyzet a második világháború után rohamosan javult. Először jött a Blue Cross és néhány azzal egyértelmű biztosítás, majd a hetvenes évek elején az általános orvosi, s kórházi biztosítás, az OHIP, melynek Onárió minden polgára tagja lehetett. Akik alkalmazásban álltak azok valamennyien. Más önkéntes alapon, de saját érdekében belépett és megkötötte a biztosítást. Ezt a parlament által elfogadott, tehát törvényesített formát az az Ontario Medical Association teljes egészében elfogadta. Ezzel megszűnt a kaotikus állapot és orvosok, betegek egyaránt biztosítottnak látták a gyógyításnak, valamint a díjazásnak azt a szilárd alapját. Nem sokkal ezután megindúlt egy mozgalom, melyet "optálás"-nak neveztek. Ez azt jelentette, hogy az orvos kilépett az OHIP-ből, mert keveselte a biztosítás által fizetett honoráriumot, ezért azon felül külön összeget számított fel, ami esetenként változott. Ezután a páciens nevére küldte a biztosító a csekket és az hozzátette a doktor által követelt különbséget. Ebbe a gyakorlatba szólt bele 1985-ben tartományunk kormánya és beterjesztette a "Bili 94" néven ismert törvényjavaslatot, mely megtiltja a biztosító által fizetett
