Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2002-11-01 / 11. szám
2002 november AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 23-, hogy valamikor tagja volt az SZDSZ által szervezett Demokratikus Chartának. Más szavakkal: több stáción, „megpróbáltatáson" keresztül jutott a polgári oldal aktív támogatói közé. Ennek fényében nem meglepő, hogy a balliberális oldalról állandó támadásnak van kitéve, nehezen bocsátják meg neki „megvilágosulását". Az én életpályám azonban sokkal egyszerűbb. Anyai részről erősen vallásos, nagy család tagja voltam. Éledező gyermekként két jezsuita és egy Barankovics-párti kereszténydemokrata nagybácsi beszélgetéseit hallgathattam, na meg a negyvenes években a családi házat meglátogató olyan kiválóságokét, mint a Kálót mozgalmat megalapító Kerkai és Nagy Töhötöm páterekét. Nem rontottak meg a szegedi piarista gimnáziumban töltött évek sem. Mondanom se kell, hogy a családban sohasem próbáltak semmire sem ránevelni, tanácsokat adni. Génjeiken keresztül azonban belém táplálták a hazaszeretetet, a hitet, a röghöz kötöttséget. Igaz, az embert próbáló évtizedekben édesanyám néha aggódva megkérdezte: „Ugye, fiam, nem gyöngülsz el, és nem adod el magad az ország megszállóinak?" Hogyan is adhattam volna el magam, hogyan is hagyhattam volna el őket, a ma már egy nyugodtabb világból figyelő, szemmel tartó őseimet? Bevallom, igen kényelmetlenül érzem magam ebben a meglehetősen kis létszámú, árulónak nevezett körben. Nem tudom, hogy azok a honfitársaim, akik a polgári kormányban fontos pozíciókat töltöttek be, hová tartoznak? Vagy az a sok száz magasan kvalifikált értelmiségi, aki bár nem szólalhatott meg a Kossuth téren, de politikai állásfoglalásának számtalan helyen hangot adott? Azokat nem is merem említeni, akik a baloldal harciasabb hangvételét átvéve, az ország színe előtt nap mint nap keményen csatáznak. Lehet, hogy őket - ellentétben saját eszmetársaikkal - bírálónk nem is sorolja az értelmiségiek közé, sőt még árulóknak sem minősíti őket? Ennek alapján valójában valamiféle különleges „megtiszteltetésnek", „elismerésnek" kell tekintenünk, hogy mi legalább kiérdemeltük az áruló jelzőt, akiket lehet „utálni" és „megvetni" - természetesen az árkok betemetése érdekében. Minő dicsőség! Az értelmiség magatartását érdemes azonban kissé hosszabb távlatban áttekinteni. Borzasztó kíváncsi lennék, a Népszabadság főmunkatársa hogyan minősíti azokat az értelmiségieket, akik annak idején a marxizmus, a világmegváltó eszme szolgálatába álltak, akik gátlástalanul hirdették a Szovjetunió és politikája felsőbbrendűségét, akik '56-ot könyvekben, röpiratokban, gyűléseken - csaknem az utolsó pillanatig - ellenforradalomként minősítették, s az abban részt vevőket ellenségnek, söpredéknek nevezték? Vagy azokat, akik a párt legmagasabb grémiumaiban irányították, kézben tartották a megbukott rendszert, ezen belül a médiát, az oktatást, a kultúrát? Akik '56 után újra megszerveztették az elnyomó gépezetet, a társadalom majd' minden tagját többszörösen figyelő ügynökhálózatot, és ezt csaknem a rendszerváltozásig (vagy még utána is?) működtették? Akik igényt tartottak arra, hogy minden gondolatunkról tudomást szerezzenek, más szavakkal: még gondolatban se véthessünk a párt ellen? És akik köteleztek bennünket, hogy mindezt a demokrácia csúcsának tekintsük? Ezek a polgártársaink ugyanis nem a munkásosztályból „felcserepedett", tanulatlan káderek, hanem értelmiségiek (!) voltak, sokan közülük a 2002-es választás után újra a hatalomba kerültek. Új káderesünk szerint ők lennének az igazi, a követendő példaképek? Kérdéses az is, hogy a haza érdekében végzett tevékenységnek kell-e értékelnünk azoknak a balliberális értelmiségieknek a munkálkodását, akik az előző kormányzati ciklusban a külföldi médiákkal, nyugati politikusokkal mindenképpen el akarták hitetni, hogy ebben az országban milyen veszélyes és nagy erőt képvisel az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a kirekesztés. Amikor nagyon jól tudták, hogy ez nem igaz, s ezen a területen messze jobban állunk, mint számos követendő nyugati ország, ahol nemcsak néhány ember ordítozásáról, hanem a szélsőségesek állandó randalírozásáról, bombák robbantásáról, gyilkosságokról értesülhetünk. Jó lenne azt is tudni, hogy a Népszabadság munkatársa az SZDSZ politikusai közül az új kormány vezetője ellen tiltakozó kilépőket vagy a bent maradottakat „utálja, veti meg, tartja az értelmiség árulóinak". Tagadhatatlan, hogy mindkét oldal politikusainak (és újságíróinak) ténykedésében bőven találunk olyan mozzanatokat, melyek híveik táborában sem találnak egyetértésre. Természetes, hogy mi idősebb, konzervatív értelmiségiek igyekeztünk és igyekszünk kissé saját képünkre formálni a Fidesz fiatal politikusait, próbáljuk lenyesegetni vadhajtásaikat, fékezni túlzásaikat. A jelen írás szerzője számtalan alkalommal felemelte szavát, amikor nem értett egyet kijelentéseikkel, megnyilvánulásaikkal, központosító szándékukkal. Nyilvánvaló, hogy törekvéseink csak részben sikerülhettek, hiszen ez saját egyéniségük feladását jelentené. Mint ahogyan a baloldali értelmiségiek túlnyomó része sem szakított az MSZMP utódpártjával, nem vonta meg támogatását a vitatott múltú Horn Gyula, majd Medgyessy Péter által vezetett kormánytól sem, miért várják el tőlünk, hogy cserben hagyjuk a polgári oldal vezető pártját? Ez már azért is meglepő lenne, mert Orbán Viktor és társai sohasem voltak egy idegen hatalom által ránk kényszerített uralom vezetői, apostolai, és - minden hibájuk ellenére - nem terheli őket múltjuk, mint az MSZP számos vezető politikusát. A Népszabadság munkatársának a minősítését visszautasítom. Ha mindenáron árulókat akar találni, javaslom, nézzen körül a hozzá közelebb álló politika portáján. A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja (Magyar Nemzet)
