Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2002-10-01 / 10. szám
14 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2002. október SAÁRY ÉVA: LINDENFELSI TÖRTÉNET Az élet olyan, mint egy elszabott ruha: az egyik helyen bő, a másik helyen szűk, minden lépésnél feszül, szorít, és hol fájdalmat okoz, hol bosszússá tesz. Állandóan az az érzésünk, hogy ez nem az "igazi", nem a "végleges". Legszívesebben letépnénk magunkról az egészet, hogy visszanyeljük szabadságunkat, kedvünkre mozoghassunk... Rosszkedvű vagyok? Igen. A falra másznék, vagy "vissza a fára", ahogyan Brachna András barátom szokta volt mondani. Pedig "semmi okom" rá. Odakint szépen süt a nap, egyelőre van magányom, békém ahhoz, hogy dolgozzak, s a napi tányér levesem sem hiányzik. De ez nem minden. Jaj, nem minden! Nem is a tények bántanak, az ember "kozmikus", "bölcseleti" szerencsétlensége a kétségbeejtő; hogy "majdnem" olyan, mint az Isten, "majdnem" sikerül elérnie, amit akar, "majdnem" boldog... és hogy a végén betöltetlenül, kielégítetlenül pusztul el. * Reggel egy németországi telefon. Sédv Mária barátnőm félje, Wolfgang. -18 órás szívműtét után! - a műtőasztalon maradt. Gyakran voltunk együtt. Rengeteg fénykép tornyosul a fiókokban: joviális germán arc, acélkék szemekkel, szőke hajjal. Maga az erő, maga az élet! Egy alkalommal a heidelbergi állomásról Lindenfelsbe. szép, kertes villájukba menet, elmesélte nekem az élettörténetét.- Félzsidó vagyok, de ezt senki sem tudja. Anyám házvezetőnőként egy dúsgazdag gyárosnál dolgozott, és megesett vele a szerencsétlenség. A hitleri időkben apám elmenekült, minket magunkra hagyott. 41-ben besoroztak a haditengerészethez. Aknaszedő hajón teljesítettem szolgálatot, és egy hideg téli éjjelen fölrobbantunk. Tizenegy kilométert úsztam a jeges vízben. Én egyedül értem partot, a többiek elpusztultak. Nem tudom, a fizikai vagy a lelki sokk volt nagyobb? Súlyos szívbajom abból az időből származik. Százszázalékos hadirokkantnak számítok. Mivel tudta, hogy "francia" vagyok, gyakran mesélt egyetlen frankhoni utazásáról. Szívesen emlékezett vissza rá.- Marseille-ben német katonaként jártam, és nagyon összebarátkoztam a bennszülöttekkel. Biztattak, öltözzem civilbe, és maradjak náluk. Elrejtenek, nem kell félnem. Nem tettem, mert akkor még hittem a győzelemben. Zenerajongó volt, de Wagnert nem hallgatott 45 óta.- Nagyon fáj. Mindenképpen fáj! - sóhajtotta. Angol hadifogolyként hónapokat töltött a líbiai sivatagban.- Számunkra nem biztosítottak klimatizált lakhelyet. Észbontó volt a hőség... A háború után, szerény tisztviselői beosztást kapott a rendőrségen. Menekültek dolgait intézte, gazdátlan kutyákat vett nyilvántartásba, apró, csip-csup ügyek fordultak meg a keze alatt. Kevés munka, még kevesebb fizetéssel. S közben az egymást követő szívoperációk! * Barátnőm, eredetileg "bárónő" és egy zseniális találmányokkal büszkélkedő mérnök leánya, "osztályidegen" volta miatt nem mehetett főiskolára. Autodidakta módon dolgozta bele magát az iparművészeti, textiltervezői munkába, s a szakemberek orra előtt sorozatosan nyerte a pályázatokat. Sokat keresett, sokat költött. Budapesten népes, bohém társaság vette körül, míg egy napon bele nem szeretett egy osztrák követségi tisztviselőbe. Ezzel kezdődött a tragédia! Az ÁVO figyelni kezdte a házát. Először figyelmeztetések, fenyegetések jöttek, majd egy "barátságos" ajánlat: próbáljon nyugati diplomata barátaitól információkat szerezni! Művészekre senki se gyanakszik. Kellemes légkör, kötetlen beszélgetés, italozás... Egyik kolléganője öngyilkos lett. Ő a menekülést választotta... * A hatvanas évek közepén ismerkedett meg Wolfgang-al. Kétségbeesett, erőtlen lelkiállapotban (két fájdalom egymásra talált), szellemi vonalon, a művészet területén azonban nem értették meg egymást. Hosszú évekig éltek együtt, de Mária, valami "csodálatos megoldásban" reménykedve, nem akarta a kapcsolatot "legalizálni". Gyönyörű porcelánokat festett, selymeket készített, de nem lévén üzleti érzéke és megfelelő mozgási lehetősége, alig tudott valamit eladni. Feszítette a rengeteg ötlet, elgondolás, de minden megrekedt benne. ("Nincs annál rettenetesebb, mint mikor az ember tudja, hogy van benne erő, tudna valamit tenni és mégis... nem tehet soha semmit... elpusztul, haszontalanul elpusztul". - mondja Leonardo da Vinciről szóló könyvében Mereskovszkij). Magányosnak érezte magát, őrlődött, végül
