Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2002-09-01 / 9. szám

2002. szeptember AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 7

MIÉRT IS VANNAK “ÁRKOK”

A MAGYAR TÁRSADALOMBAN?

A cím kérdésére egyszerűen is lehet válaszolni: azért, mert a szűkén győztes hazai baloldal érzi (a becsületesebbek tudják), hogy múltjuk és mostani, csupán érdek vezérelte politikájuk miatt ők nem lehetnek az ország jobbik részének erkölcsileg és nemzeti értelemben elfogadhatók. Érzik tehát azt, hogy az országnak tisztességre adó része tényleg a “túlparton” van velük szemben, s oda ők mai formájukban csak úgy építhetnek hidat vagy temethetik be az árkot, ha visszalépnek mindazok, akik a kádárizmus haszonélvező hatalmasai, országunk és társadalmunk megrontói voltak. Ezt az erkölcsi mély árkot csak mélyítik azok, akik most arról konfabu- lálnak, hogy ők már 1978-ban vagy 82-ben nemzeti érdekű szovjetellenes ellenállók voltak, s így tulajdonképpen a magyarság nekik hálás lehet. Az árko(ka)t másrészt is a (volt) kommunisták ásták, már közvetlenül 1945 után, amikor a nemzet csaknem felét egzisztenciájában likvidálandó osztályidegennek nyilvánították. S ez a bélyeg ugyanúgy hatott, mint a fajiság, kivéve majd azon deklasszáltakat, akik kétségbeesve és/vagy lumpenesedve a kommunista csőcselék szolgálatába szegődtek. így vagy úgy. De a rendkívül színes “burzsuj” kategória állandóan dagadt az ötvenes években, s a tisztességes szociáldemokrata munkásságot ugyanúgy belelökték ebbe, mint a kétkeze munkájából élő, kisbirtokos parasztokat. Majd 1956 után az ellenforradalmárok óriási tarka csapata került kirekesztésre. De egyénileg tűrt állapotba került még a kádárizmus, a legvidámabb barakk idejében is bárki, ki akárcsak egyénileg szembekerült a “konszolidált” rezsim valamelyik figurájával, szimbólumával stb. Elég volt ehhez az is, hogy valaki extravagánsan önálló legyen (mondjuk a modem zenében).

Akik ma friss süttetű, állítólagos polgári árokásásról beszélnek, azok a maguk ásta árkokat sok tízezer szerencsétlan és/vagy szemét ügynök révén őrizték, hiszen a valóságban még a közönyösek is, a csak élni akarók is tűrt állapotúak voltak. A reális szocializmusban igyekeztek őket egyrészt életszínvonal-politikával korrumpálni, sőt lopni is lehetett bőven, de bízni nem bíztak bennük, mert nem voltak az ő “kutyájuk kölykei”. 1989-ig még sokan tudták - azok

közül is, akik ma egy kommunista ügynökre szavaztak -, hogy ők “kívül” vannak. De az évtizedes reménytelenség hatására erkölcsileg, lelkileg, szellemileg egyre jobban leépülve élt itt sok ember. Tűrt állapota, kiszolgáltatottsága már természetes lett, s a lassan, de biztosan romló kádárizmus utáni rendszerváltozásban berobbanó gazdasági nyomorúság idején az eredeti “kintlét” a lefojtottság, a szegényesen korrumpáló biztonság már nosztalgikusan megszépült.

Kiderült, hogy a kommunisták által ledarált társadalomrészek metamorfózisa mára befejeződött, ellenben az önmagukat megőrző, erkölcsöt és jellemet fenntartó, kizárt társadalomrészek lassú öntudatosodása, illetve felháborodása az egykori szocialista nemzeti egység árkos valóságát feltárta. A kikény- szerített meghunyászkodás eltűnésével láthatóvá lett a kommunista világ erkölcstelensége, illetve erkölcs nélkülisége, s a hazugságok mindenhonnan áradó fellegei nem tudták többé eltakarni azt, hogy az egykori vidám barakk kabarészocializmusa mindig, változás nélkül, csak egy simlis kis diktatúra volt. Hazugságra épült, hazugsággal élt, és pritív, pitiáner figurák tömegeit emelte magasra.

Egyetlen önérzetes közösség sem tűrheti azt - ha szabad -, hogy őt olyan emberek képviseljék, akik erkölcsileg méltatlanok, s bármely tiszteséges ember által joggal lenézhetők, megvethetők, míg tisztességtelenek által zsarolhatók. Ilyen vezetők a valódi provokáció és árokásás, s akik ez ügyben magyarázkodnak, csak a saját fejükre gyűjtenek parazsat. Bárki gondolhatja ugyanis azt, hogy magukat is mentik, magyarázzák. Már egy pufajkás ember miniszterelnöksége is botrány volt, teljesen mindegy, hogy tudatlan (bár sokszor erősen és önösen érdekelt) nyugati politikusok mit mondtak (gondoltak). Arról is a kommunizmus ügyében erkölcsileg csak a nácizmushoz azonos elbírálás fogadható el.

Ha a zsidóírtás nem lehet elfogadható és megmagyarázható, akkor a “burzsujok”, a parasztok, a papok, az értelmiségiek, a “nép (mindenféle) ellenségeinek” tömeges irtása sem lehet az. Én persze megértem a közvetlen és közvetett hóhérok és más haszonélvezők tiltkozását és ellenállását ez ügyben, ugyanakkor abszolút nem érdekel az, ha egy nyugati neves vagy megcsinált figura érteni véli a kommunisták bonyolult helyzetét. Ennek csupán akkor lehet jelentősége - mondjuk -, ha elkezdik majd a Quislingeket is “beleérezni”. Addig ez az egész nem más, mint sokszorosan erkölcstelen üzleti jellegű vagy önmentő hazug legitimálgatás. Medgyessy Péter, Kovács és Salgó László stb. soha nem lehetnek a magyar nemzet hivatott képviselői, hősei. Ők lehetnek