Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2002-05-01 / 5. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2002. május jött a brüsszeli operába. Mindenki megbotránkozott: “Un prétre au théatre!” Mostani szemmel nézve persze, mindez képtelenségnek tűnik, de akkor véres valóság volt! (Midőn mi hazamentünk Belgumból, teljesen magára maradt, s hamarosan áldozatul esett az intrikáknak. Magyarországra nem térhetett vissza, papi működését pedig lehetetlenné tették.- Tanulási lehetőségetek nem volt?- De igen. Lett volna! Midőn Leuwenben meglátogattuk Engelen kanonokot, Árkay tárgyalt vele ebben az ügyben. Nekem -de gondolom, másoknak isfölvetette, hogyha kint akarok maradni, kaphatok az egyetemre ösztöndíjat.- Volt, aki kint maradt?- Tudomásom szerint - senki. Némelyek 2-3 hónapot töltöttek Belgiumban, mások fél évet.- S miért nem ragadtátok meg ezt a nagyszerű lehetőséget?- Soknak közülünk honvágya volt, s akkor még el sem tudtuk képzelni, hogy a nyugati hatalmak belenyugszanak abba, hogy Magyarország véglegesen szovjet gyarmat legyen. A megszállást “ideiglenesnek” tekintettük, amit “már guggolva is ki lehet bírni”.- Elég hosszú volt a “guggolás”!- 1948 elején értem haza. Vonatom este futott be a Nyugati pályaudvarra. Midőn kizsálltam, villámcsapásként nyilallt belém a fölismerés: Csapdába estem! (Ilyen érzése lehet az egérnek, midőn nyakára csattan a fogó vaskerete!) Indultam volna vissza, de már nem lehetett. Kint a romos, sötét város képe ( a brüsszeli Rue Neuve minden háborús kártól mentes csillogása után!) szimbolikus értelmet nyert. Előrevetítette a jövőt! Ez már a “fordulat éve” volt. Kezdődtek a nagyszabású letartóztatások, s nemsokára körözni kezdték a Hercegprímást elítélő íveket. (“Munkát, kenyeret, Mindszentynek kötelet!” - volt a kommunista jelszó.) Iskolákban, hivatalokban, hol hízelgéssel, hol fenyegetéssel, próbálták rávenni az embereket az aláírásukra. Aztán jött a “kirakat-per”, s az ország népének lelkében az iszonyú dermedtség... Egyszer-kétszer még írtunk “Monsieur l’abbé Árkaynak”, aztán maga tanácsolta, hogy ne jelentkezzünk többé. (Életveszélyessé vált a külföldi levelezés!) * Milyen elgondolkoztató, milyen lesújtó történet ez! Végre ad az Isten a magyarságnak egy tehetséges főpapot, egy Churchillhez, De Gaullehoz hasonló karizmatikus egyéniséget, aki képes lenne nemzetét európai színvonalra emelni, nagylátókörű, öntudatos ifjúságot nevelni (akinek hatalma, világot behálózó összeköttetése s anyagi alapja is lenne tervei megvalósításához!), s ezt az embert durván félrelökik az útból, meggyötrik, megalázzák, s élete legtevékenyebb szakaszában semmittevésre kárhoztatják!- A mi csoportunk “kísérleti” csoport volt, amelyet továbbiaknak kellett volna követniük. A Hercegprímás terve az volt, hogy 48-49-ben mi más országot fogunk meglátogatni, helyünket pedig egy újabb társaság foglalja majd el Belgiumban. Sajnos, mindez csupán szép álom maradt. Midőn elindultunk, nem sejtettük, hogy mi vagyunk az elsők, de egyben az utolsók is. ÚJRA CÉLPONTBAN A HÍDEMBER Zavarja a baloldalt, hogy film készül Széchenyi Istvánról, Bánk bánról, sőt állítólag Mátyás király és Bethlen István is celluloid szalagra kerül hamarosan. Ilyet nem szabadna csinálni, sugallja a Vasárnapi Hírek igehirdetője, Lóránth Ida, ugyanis az ország attól fog tönk szélére kerülni, hogy filmre viszik a legnagyobb magyar életét, sorsát, benne reformkorral, szabadságharccal, önkényuralommal. Nem szép az ilyen, tájékoztat a nemzet lelkiimeretét képviselő hírlapíróasszony, de ha már egyszer így döntött a legfelsőbb hatóság, legalább Jancsó Miklós vagy Sándor Pál szakértő elvtársak rendezzék a filmet, ne valami jobboldali amatőr kókler. Azt írja még a lánglelkű szerkesztőnő, hogy jelek szerint sosem ér véget a “millenniumozás”, betegesen ünnepli magát a magyar nép, és ebből még nagy baj lesz, de ő megmondta előre. És persze még mindig a Szent Korona Parlamentbe vitele zavarja szegényt (ez valami ragályos mánia lehet, legelőször Bauer Tamás képviselő kapta el, máig betege), pontosabban az, hogy kezd valami nemzetöntudat-féle bimbózni a magyar emberben, egyik-másik már ki is egyenesedik, és ez nem jó. Szerinte. Én meg azt mondom, hogy Isten áldja meg már magát a szándékot is, hogy Széchenyiről, Bethlenről, hazáról és Szent Koronáról beszélünk, filmezünk és gondolkodunk. Végre. Ha az infantilis detektívfilmek- re vágyik Lóránth Ida, nézze, fogyassza, vigye. Van belőle bőven. Ha meg a millennium zavarja, csukja be a fülét, húzzon le redőnyt, reluxát, kortyoljon herba- teát. A nemzetet, hál”istennek, nem lehet leváltani. Különben borzasztó kíváncsi vagyok a készülő Hidemberre, a nagycenki, döblingi Batthyány-minisz- terre. Arra az emberre, akit megkellene ismemi mindenkinek ebben a hazában, meg még azon túl is. Sohasem késő. Pilhál György
