Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-04-01 / 4. szám
2001. április AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 15 SAÁRY ÉVA: PANOPTIKUM Sokszor dohogok, eszem magam, hogy leg- éberebb, legfogékonyabb óráimat (a reggelieket, mert este már fáradt vagyok, s legszívesebben a "tyúkokkal" mennék ágyba) takarítással, bevásárlással, főzéssel és más egyéb "haszontalan" házi teendőkkel töltöm - ahelyett, hogy írnék olvasnák, festenék... De - mint mindennek az életben - ennek is két oldala van, két megítélése lehetséges. Vajon tudnék-e egész nap az íróasztal, a festő- álvány mellett ülni? Bírná-e a szemem (most is állandóan gyulladásban van!)? Győzné-e a kezem (egy ifjúkori ínhüvelygyulladás óta, nem szabad túlerőltetnem, és éppen a gépeléssel járó apró mozdulatok a legveszedelmesebbek!), s használna-e egészségemnek (testsúlyomnak!) az állandó egy helyben levés? Ha jól meggondolom, inkább szerencse más irányú elfoglaltságaim "kategorikus imperatívusza". De, a fentieken kívül (túl!) is van előnye a fizikai munkának: mivel az embernek csak kezei vannak lekötve, de agya "ráér", sok (gyakran ösztönös) megfigyelésre nyílik alkalma, sok cikcakkos gondolatsort indíthat útnak... Ilyenkor pattannak elő a legjobb ötletek, ilyenkor születnek a költemények legeredetibb hasonlatai... * De, hogy kilyukadjak valódi mondanivalómhoz: konyhaablakom (nagy, széles ablak) két lapátlevelű fügefára s a szemközti lakóház ablakokkal, erkélyekkel tagolt, rücskös, sárga falára néz. Miközben kavargatom a rántást, pucolom a sárgarépát, vagy zsíros tányérokat eregetek a mosogató habos vizébe, akarva-akaratlan feltérképezem, majd azonnal értelmezem és lassan-las- san "helyükre" is teszem szomszédaim életét. A fügefákon víg rikkantásokkal szökdécselnek a feketerigók, de - ínséges, téli időkben - a földre is leereszkednek morzsát csipegetni... Az alagsori stúdióban állandóan ég a villany... Egy műszaki rajzoló vagy építésztanonc görnyed lankadatlan buzgalommal asztala fölé, ahol milliméter- és pauszpapírok, vonalzók, tuskihuzók hevernek nagy összevisszaságban... Az elsőemeleti lakó tanárféle... Mindig szemben ül az erkélyajtóval, s miközben ír vagy olvas, belebelebámul ürestekintettel a levegőbe. Mögötte könyvektől roskadozó, sűrű polcok... Egyébként, azért gondolom, hogy tanár, mert napközben nem tartózkodik otthon, csak a késő délutáni, esti órákban... Nővel soha sem látni. A pont velem szemben lévő lakás öregasszonya korán kel. Hálóingben, kócosán huzza fel a redőnyt, s derékig kihajolva, fürkészőn kémlelkörül az udvaron. Aztán kirakja az ágyneműeket szellőzni, sőt nyáridőn ruhát is kiakasztja a vasrúdra... A szomszédház tulajdonosnőjének életéből nem sokat látok, mert egy emelettel fölöttem van. Csak üvöltő televízióját (biztosan nagyot hall) szidom időnként. Valamikor - állítólag - egy női folyóirat fő- szerkesztője volt, de nem túlságosan sír le róla az intellektuális érdeklődés. A lakók kicsinyesnek, kapzsinak, házsártosnak ismerik. A gyerekek lármáját nehezen tűri. Csak macskájához kedves, s a hosszú gangon rendetlenül összezsúfolt, kócos növényeivel törődik. Esti locsolásnál - minden léptét hűségesen követve - mögötte sündörög a fekete kandúr, mely legfeljebb szürke papagályom egy-egy éles füttyentésére kapja fel nyugtalan érdeklődéssel a fejét... Természetesen a magyar honfitársak sem hiányoznak. Marosvásárhelyiek. Ádám, amint a nap egy kicsit kibújik, azonnal megjelenik nyugágyával az erkélyen, s átszellemült arccal engedi át magát a fény és meleg örömeinek... (már csak olyankor, mikor nem dolgozik a Gazzetta Ticinese nevű olasz újság szerkesztőségében.) — Húgát, Juditot, inkább az utcán látom: vásárolni megy, postára megy, vendégeket kísérget a korzón... A lakók nagy rásze lelkes madárbarát. Vannak, akik csak időrő időre szórnak szemet a közeli tóról nagy csapatban erre vetődő (vagy talán már szándékosan erre látogató) sirályoknak, de olyanok is ,akik napról napra rendszeresen kiteszik a tálakat az erkélyre, ablak párkányra. A sirályok rendezik a legnagyobb kavarodást, csapják legfülsiketítőbb lármát: fehér szárnyak, tollak forgataga, féltékeny vijjogások, marakodás... De mindez múló jelenség. A vizimadaraknak semmi kedvük az emberek környezetében maradni: ahogy jöttek, ugyanolyan hirtelenséggel el is viharzanak... Nem így a fehér galamb! Magányos, társaságra nem is áhítozó állat. Mozgásterét a két szomszédos épületre korlátozta, ahol mindig talál magának egy kis vizet, egy kevés magot. Minek is törné magát egyebütt!? Az erkélyek korlátain, a tetőn tollászkodik, s csak esős időben húzódik be a vakablak mélyedésébe. Mivel nem sokat mozog, elnehezedett, elhízott... Alig tudnám megmondani, mióta figyelem (ösztönösen, szórakozottan) az életét. Talán évek teltek el azóta, hogy először láttam. Hozzátartozik mindennapjainkhoz. Ha egy reggel hiányzik, nyugtalanul kutatok utána, s megkönnyebbülök, amikor rábukkanok. Mintha baljós előjel lenne eltűnése, mintha valami nagy szerencsétlenség származna belőle... Pedig, hatalmi pozíciója ingadozóban van! Jó ideig egyedül basáskodott a két ház között, de (öregedőben!) - úgy látszik - nem képes olyan erővel védelmezni érdekeit, mint annak előtte. Pár napja észrevettem, hogy az ablakpárkányra tett cseréptálból egy szürke gerle is lakmározik... Hogy-hogy!? — Aztán
