Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-04-01 / 4. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2001. április BÁRÁNY Még most is látom annak a báránynak ártatlan, szelíd tekintetét. Megbocsátóan nézett rám, mintha semmit se sejtene a világról pedig tudom, még ma is belém harap a megismerés éles foga: mindent tudott az a bárány. Apám hozta nekem egy tavasszal a határból, ahol juhászokkal találkozott távoli, zsenge legelőkön. Tőlük kapta ajándékba az ártatlan jószágot. Kocsiderékban érkezett a lucerna tetején pihenve a bárány, fehéren és ártatlanul. —Nézzed csak, kisfiam, mit hoztam neked! - emelte gyengéden az ölembe. - Bárányt! Akkor nézett rám először a bárány, és én nem felejtem el a tekintetében felcsillanó kérdést, azt az ősit, amelyet a bárányok tesznek fel, s amelyre a farkasok sosem tudnak felelni. Csak lesütik a szemüket, és dadognak. Mint én is, ha eszembe jut az a régi pillanat. Nevelgettem, ajnároztam, mindennap kiterel- gettem a közeli legelőre, ott leheveredtem a fűre, s ő olykor mellém telepedett. Olykor megsimogattam és kiszedegettem göndör szőréből a bogáncsot. Előfordult, hogy szólt is hozzám, amikor kettesben maradtunk. Bégető hangján mondott valamit, és én azóta is tűnődöm: vajon mit akart közölni velem és a világgal. Húsvét hetében jártunk, amikor akaratlanul is fültanújává váltam egy családi beszélgetésnek. A nagyapa azt találta mondani, hogy talán lekellene vágni a bárányt. —Közéig a Húsvét! - mondta. Ő így beszélt, mert a Bibliát olvasta folyton. Közéig! Mélyen megrendültem. Futottam a bárányhoz, cibálva lökdöstem be új rejtekhelyére, a szalmakazal mögé, mert elhatároztam, hogy megmentem. Titokban hordtam neki az élelmet, s amikor a mama olykor megkérdezte, hogy hol a birka, csak dünnyögtem lesütött szemmel. Jaj, dehogy árultam volna el! Később azt hazudtam, hogy alighanem világgá ment szegény jószág, mire a mama megcirógatta a fejem, és azt mondta: "Majdcsak megsegíti egy jó lélek!" Mert ő így gondolkodott. Azt hitte, vannak jó és rossz lelkek. Mert nem az emberek rosszak, csak a lelkűk gonosz. így érkezett el végre az oly áhítatottan várt feltámadás, amikor megszólaltak újra az elnémult harangok, hirdetve a csodát. Úgy éreztem aznap, hogy végképp elfeledkeztek a bárányról, hiszen bőven akadt más ennivaló a házban. Levághatja a mama a tyúkokat, a tömött kacsát, vagy akár a gonosz kakast is, amelyik néha megkergetett az udvaron. Nagy felbuzdulásomban kiloptam az asztalfiókból is az éles késeket, és a kamrába rejtettem el őket, a zsákok mögé... "De, milesz, ha a nagyapa felfedezi a rejtekhelyét?" - sűrűsödött bennem a félelem. De nagypapa fehér bajszát simogatva a Bibliát vette elő aznap délután, abból olvasott hangosan a gangon, erről eszébe juthatott valami, mert egyszer csak megindult szálfaegyenes tartással a szalmakazal felé. De nem volt kés a kezében. Szeretet sugárzott a szeméből, és valami túlvilági fényesség. Megállt a rejtekhely előtt, tudta jól, hogy ott a bárány, hiszen, ahogy később elmondták, ő hordta neki lopva a zöldet. Eltolta a bejárat elől a szárkévét, és így szólt csendesen.-Kijöhetsz, kisbárány! Elmúlt a feltámadás órája! És a kisbárány akkor kijött. Hozzáfutottam, letérdeltem mellé, átöleltem a nyakát és ő akkor rámnézett. Ma sem tudom, köszönet volt a szemében vagy megbocsátás, bennem meg valami csodálatos érzés, ami mindmáig elkisért. Valami homályos sejtelem arról, hogy talán megmentettem az ártatlant. Ha erre gondolok, akkor még most is felbuzog bennem az öröm. És őrzöm annak a pillanatnak csodálatos ízét és a képet, amely úgy rögződött belém, mint egy elszakadt film: a mama riadtan áll az udvar közepén köténye sarkát markolássza, apám meg a magasba tekint, a köröző galambok röptét figyeli, hogy senki ne lássa elhomályosuló szemét. A nagyapa meg olyan ősz hajtincsével, mintha a menybéli Atya ereszkedett volna hirtelen közénk. Talán a kerti csipkebokrok is lángot fogtak, vagy csak a mama kotlája alatt világított a tűz fénye? A harangok még szüntelenül szóltak, ezek diadalmas éneklése kisér utamon még ma is. Hozsánna! Azóta persze rádöbbentem, hogy nem én váltottam meg a bárányt, hanem az égi Bárány váltott meg valamennyiünket, akik hiszünk az örök feltámadásban. Mert hinni kell! Ezt üzeni a húsvéti harangszó. A bárányoknak is, meg a farkasoknak is. Ülés Sándor. GÁBLER ANTAL: LÁTOGATÁS EGY KATONA KÓRHÁZBAN Naplómból - Saigon, 1951 Kórházba megyek, szombat délután Fulladt hőség, s néhány komor felhő; Keresek egy légiós bajtársat: Távol - a Saigoni temető. A kórteremben végre elém biceg, S átölelem a régi cimborát. Afrikából ismerem őt: ahol együtt Tapostuk, a sivatag porát.
