Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-04-01 / 4. szám
2001. április AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 FÁY ISTVÁN: "SZENT TAVASZ" Mindazok, akik 1945 előtt humanisztikus gimnáziumban jártak, jól ismerik ezt a kifejezést, amit a latin nyelv "ver sacrum-nak nevezett és a harmadik deklináció kivételei közé tartozott. Magyar jelentése pontosan az írásom címéül használt két szó. Szülőhazánkban egészen természetes volt, hogy gyerekkorunktól kezdve vallásosnak és hazaszeretőnek neveltek úgy szüléink, mint tanítóink az elemi iskolában. Ezért egy-két évvel később, mint kisgim- nazisták arra gondoltunk, hogy a két latin szó március idusára vonatkozik, amikor megvolt a remény, hogy több, mint 300 év rabság után szabad legyen hazánk. Aztán megtudtuk, hogy feltevésünk téves, bár 1848-ban is "szent tavasz" volt. Hittanárunk, Bereczky Sándor elmagyarázta kérdésünkre, hogy ezt a meghatározást az Egyház használja és eredete a korai kereszténység századaiba nyúlik vissza. Azt a hetet jelenti, ami a Hozsannás Virágvasárnap és Húsvét, a feltámadás ünnepe között telt el a Megváltó tanításával, kín- szenvedésével és feltámadásával. Életét adta mindnyájunkért, hogy legyőzve a halált Isten újra kegyelmébe fogadja a bűnös emberiséget. Tehát a "ver sacrum", a "szent tavasz" Krisztusban vált életet adó valósággá. Húsvét az egyházi év egytlen ünnepe, melynek időpontja változó, ugyanis az egyházatyák döntése szerint évről-évre a tavaszi holdtölte utáni első vasárnap, így valóban a kikelet, az újjászületés, a feltámadás, a halál legyőzésének szent napja, miként Arany János is jellemzi ezt csodálatos soraiban: "S már a természet is, hullván bilincse, A hoszú téli fásult dermedés, Készíté új virágait, hogy behintse Nagy ünneped dicső felébredés". Pál apostol a feltámadást és az örök életet tökéletesen jellemezte a Korintusiakhoz írt első levele 15. fejezetében, a következő szavakkal: "Mikorpedig ez a romlandó test halhatatlanságba öltözik és a halandó halhatatlanságba, akkor beteljesül ama ige, mely megvagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra. Halál, hol van a tefulánkod? Pokol, hol van a te diadalmad"? E néhány mondat bevezetést azért írtam le, hogy tökéletesen lezüllesztett korunkban, mikor Istent és Szent Fiát a hivatalosak, akik felelősek a nemzet jövőjéért, egyszerűen kirúgták az iskolákból, nehogy más világvallások, vagy az ateisták érzékenységét sértse, az alábbiakban felidézem azokat az időket, melyekben szigorúan keresztény nevelést kaptunk, ez által biztosítva a társadalom és az egyén életének erkölcsi egyensúlyát. Mi, a megöregedett és a sírunk szélén álló emigránsok valamennyien emlékezünk ifjúságunk éveire, mikor szülőhazánkban, melyet a sors szeszélyéből el kellett hagynunk, ünnepeink a lélek megtisztulását, a magunkba szállást, valamiféle nagy katarzist jelentettek öregeknek és ifjaknak egyaránt. Ünnep volt az ünnep és nem üzlet, mint napjainkban. Viszont nem azoknak az eseményeknek az értelme változott meg, melyeket mi szentnek tartottunk, hanem az emberiség magatartása. Én most mindenesetre megpróbálok visz- szamenni azokba az időkbe, amikor alázatos lélekkel készültünk, hogy a virágvasárnapi bevonulás, a Nagypéntek kínszenvedése és Húsvét reménye töltse el a lelkünket. A katolikus templomban vasárnap ünnepélyes barkaszentelés volt, a reformátusok pedig áhítattal énekelték: "A nagy király jön hozsánna, hozsánna". Megkezdődött az iskolák húsvéti vakációja is, vidám fiatalok járták a réteket, élvezték a természet szépségét és a tavasz örömét. Ették a réti sóskát, nyalábszám szedték a barkát, a mocsári gólyahírt, a hegy oldalán pedig az illatot árasztó ibolyát. Ma, ha erre gondolok, elhiszem, hogy ez a néhány nap az egész világmindenség ünnepe. Évtizedek után előttem vannak a színek, melyek a langyos tavaszi napsütésben mások voltak, mint néhány nappal korábban, vagy Húsvét után. Mosolygó aranyárnyalatot kapott minden, valami méltóságteljes csend ülte meg a nappalokat és az éjszaka kitáruló ég végtelenségét. Elcsendesedtek az emberek és azt hiszem, hogy általuk ismeretlen erő hatotta át a lelkűket. Ha, ma visszidézem, éppen olyan volt ez, akárcsak a lelki- gyakorlat, vagy egy csendes meditáció, mely nem is tudatosúlt bennük, mivel egy felső Hatalom kegye tette ezt velük. "Nagypéntek varázsa ez", ahogy R. Wagner a Parsifalban írta. Nagycsütörtökön még a protestáns házaknál sem fogyasztottak húst. Az esti vonattal hazatérő Dréher és MÁVAG munkások - akik közé kíváncsiságból odaültem -, nem káromkodtak, nem lázongtak és még nem is kártyáztak, inkább családi dolgaikról beszélgettek. És nem is tudtak róla, hogy valami megmagyarázhatatlan erő érintése ez. Péntek reggel már korán megszólalt a katolikus templom kereplője, mert a harangok "elmentek Rómába". Egyedül a kálvinista harangok hívták híveiket a Megváltó kereszthalálának siratására. Gyászbaborúlt a világ. Az evangélikusok több évszázados passió-ko- ráljukat énekelték: "Szerelmes Jézus vajon mit vétettél, / íly kínos halált mivel érdemeltél”? A katolikusoknál "csonka-mise" volt és nagy áhítattal zengték a hívek: "A keresztfához megyek/Mert máshol nem lelhetek/Nyugo- dalmat lelkemnek”. Böjt volt ez a nap. Nemcsak a test, hanem elsősorban a lélek böjtje. Alig múlt el a hústalan ebéd, megindult a gyászolók menete a Szent Sírhoz a katolikus templomba, ahol az egyszerű viasz Krisztus virágok és gyertyák között feküdt koporsójában, fejénél és lábainál két-két
