Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-03-01 / 3. szám
2001. március AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 5 STIRLING GYÖRGY MÁRCIUSI EMLÉKEZÉS Ha leírjuk ezt a számot: 153 és végig gondoljuk, hogy ennyi év telt el 1848 óta és már ilyen hosszú idő távlatából kell felidéznünk az akkori március 15-i események emlékét, bizony elszorul a szívünk... lehetséges, hogy időben már másfél évszázadnál is nagyobb távolság választ el bennünket attól a márciustól, amelynek minden mozzanata úgy él emlékezetünkben, mintha csak tegnap történt volna?... Vagy csak az én korosztályom tagjai érzik így, azok a múlt század első felében született nemzedékek, amelyekhez az emigráció többsége tartozik? Valószínűleg így van, de tavaly óta az ifjabb generációk, a gyermekeink és unokáink számára is történelmi mértékkel mérhető az az idő, amely eltelt 1848 óta. És ennek oka nyilvánvalóan az, hogy az előző években még azt mondtuk: a múlt században, de ma, 2001- ben már két századdal régebbi történések közül ködlenek föl az 1848-as forradalom és szabadságharc alakjai s cselekedetei. Azt akarnám ezzel mondani, hogy ma már túlszaladt az idő 1848-as ifjak tettei fölött és az akkori eseményeknek ma már nincs mondanivalója számunkra? Hogy 1848 már történelem, aminek a XXI. században már semmi aktualitása? Távol álljon tőlem minden ilyen szándék, sőt éppen azt szeretném hangsúlyozni, hogy 1848. márciusának szellemiségét fölidézni talán még sohasem volt olyan időszerű, mint éppen napjainkban, amikor Magyarország népe egy új vértelen forradalom változásai között él, építi a jövőt, méghozzá olyan fiatalokkal az élen, mind amilyenek 1848-ban a megváltó eszméket hirdető, az újítás lázában égő Petőfi, Vasvári és a többiek, a lelkes jurátusok voltak. De mennyivel könnyebb volt nekünk, idősebb korosztályoknak visszaemlékeznünk 1848-ra az előző évszázadban. Amikor a Nemzeti dalt szavaltuk az iskolai ünnepségeken, a hallgatóság soraiban még ott ültek nagyapáink, kik közül nem egynek még személyes gyerekkori emlékeik voltak 1848-ról, hiszen alig két-három emberöltő választott el bennünket a szabadságharctól, Világostól, a Bach-korszaktól és a Kossuth- emigráció erőfeszítéseitől. De Kossuth temetéséről még édesapám elbeszéléséből hallottam, amikor a levert szabadságharc fekete gyászszalagos zászlói még egyszer utoljára magasra emelkedtek az útvonalon, amerre a temetési menet elhaladt, hogy aztán földig hajoljanak a Kerepesi temető mauzóleuma előtt, amely a forradalom vezérének porait őrzi. És én még emlékszem gyerekkoromból arra a féllábú fehérszakállas koldusra, aki a Nemzeti Múzeum kerítése mellett ült naphosszat kávébarna atillában és némán nyújtotta kezét az arra járók felé. Iskolából hazafelé menet minden nap láttam a százévesnek látszó öreget, akire mindig nagy tisztelettel tekintettünk, holott lehet, hogy csak az irgalmas szívek könyörülnének megindítására mondta magát negyvennyolcas honvédnek. De mi elhittük neki, hogy "48-ban Bem apó katonája volt és gyermeki romantikával valóságos nimbuszt fontunk honvédsipkás fejefölé. Mert jó volt arra gondolni, hogy ez a rokkant hadfi még látta Kossthot, Damjanichot és a szabadságharc többi hőseit... Igen, az én generációmnak könnyű volt felidézni a daliás időket, mert még egy század sem telt el a pákozdi csata óta, ahol Móga tábornok honvédéi a felkelés első győzelmét aratták Jellasics csapatai fölött, mely diadal emlékművét — a pákozdi dombon emelkedő obeliszket -- akkor állították föl nemzeti közadakozásból, amikor kisdiákként a Velencei-tónál nyaraltam... Ilyen és ehhez hasonló személyes emlékek tucatjai kötötték az én generációm ifjúságát 1848-hoz, de a mai fiataloknak semmiféle kapaszkodójuk nincsen. A hivatalos ünnepségek lélektelen műsora és kötelező szövegei alkalmatlanok arra, hogy fölkeltsék az ifjúság érdeklődését a 48-as események iránt és visszhangot keltsenek szívükben. Most tehát, 153 esztendő után a mi kötelességünk, hogy átadjuk legalább élményeink egy részét azokról, pontosabban az azokat közvetlenül követő időkről, ahogy a mi szívünkbe plántálták a hősök tiszteletét annakidején nagyapáink és apáink. Mert igaz a mondás, hogy csak azoknak a nemzeteknek van jövőjük, amelyek megbecsülik a múltjukat. És 1848 a magyar történelem azon dátumai közé tartozik, amelyre büszkék lehetünk, amelyről soha el nem feledkezhetünk és amelyhez példákért mindig visszanyúlhatunk. Igen, visszanyúlhatunk, ahogy a "48-as ifjak szellemi örökségének folytatói voltak tudat alatt azok a fiatalok, egyetemisták és munkásifj ak, akik 1956. októberében kimentek az utcára tüntetni a szovjet megszállók ellen s amikor ütött az óra, fegyvert fogtak, hogy a barikádról szálljanak szembe a zsarnoksággal, akárcsak elődeik egy századdal korábban. Akkor, 1956- ban az 1848-as forradalom sugárzása százvalahány éven ívelt át, hogy megvívja győzelmes harcát s végül elbukjon a túlerő csapásaitól. De, ahogy 1956. őszén tizenéves gyerekek emelték magasra a forradalom lyukas zászlaját, nagy szerepe volt 1848 lelkesítő hagyományainak, amelyeket az akkor 18-20 éves fiatalok még a génjeikben hordoztak. Mert azok a korosztályok még piros-fehér-zöld kokárdával ünnepelték az iskolában március tizenötödikét és szavalták kigyúlt arccal a Nemzeti dalt. És ez az élmény egy életre szóló útravalót jelentett annak, akinek megadatott. 1848 és 1956 eszmeileg éppúgy összefügg mint érzés világában s ezért nem tudunk úgy "56-ra gondolni, hogy ne jusson eszünkbe "48. Nagyon sok rokon vonás van a két forradalom között: mindkettő a nemzeti függetlenség jelszavát tűzte zászlajára, a Táncsics Mihályt várbörtönéből kiszabadító jurátusok példája ihlette meg azokat az egyetemistákat, akik "56-ban a
