Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-02-01 / 2. szám
24 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2001. február, AZOK A RÉGI DISZNÓTOROK Akadnak felejthetetlen napok az ember életében, amelyekre örömmel emlékezik vissza A kézfogók, a lakodalmak, a keresztelők emléke évek múltán is kedves öröm bennünk. Ezek közé sorolom a disznótorokat is. Elég kimondanom, máris érzem varázslatos hangulatát. Nemcsak a pecsenyék ízét, hanem az esemény minden izgalmas szépségét. A disznótor mindig a falusi élet nagy eseménye volt. Bár olykor egyik-másik városi ember is rendezett disznótort, megvásárolva egy fél disznót, hurkát, kolbászt készített otthon, de hogyan hasonlítható ez az igazi disznótorokhoz? "Reméljük lesz szerencsénk az idén is együtt elsiratni a röfi halálát!..." -- hangzott télidőben valamelyik falusi tréfás rokon invitálása. Ezen a télen sokáig vártam ilyen levélre, hiszen egyre kifelé haladunk a télből és lassan elfogynak a hízók. Akinek volt kocája, az levágta már az ünnepekre. Aztán lám, mégis: a minap megcsörrent a telefon - a vidéki ember sem bajlódik már a levélírással: a sógorom vár a nagy napra, hogy közösen megadjuk a végtisztességet egy elvérzett falusi malacnak. "Jó kirándulás lesz, nálunk még métere^a hó!" — zenél bennem az üzenet és másnap reggel már vonaton ülök. Futunk a nagy fehérségben, káprázik tőle a szemem. Lassan elzsibbadok, de félálomban is a régi disznótorok emlékei melengetnek. A jeles napra való készülődés már napokkal korábban lázba hozott gyerekkoromban. Én pucoltam meg a sok hagymát és fokhagymát, szaladtam a boltba, hoztam paprikát, borsot, sót, többkilónyi rizst a májashurkának. Én tisztogattam meg a kotlahelyet, ahol majd a zsír alá gyújtunk. Ha hó volt az udvaron, el- söprögettem a pörzsölésre kiszemelt helyet, de még az ól elől is elhánytam, hogy kitudjon jönni majd a mit sem sejtő koca, amikor a mama megrázza a szakajtóban a csalinak szánt maroknyi kukoricát: "Kod! Kocili!" Az ő ismert hangjára röffenve kidugja majd a fejét az ólajtón, de abban a pillanatban elkapja fülét a böllér, akinek élesre fent kés van a kezében. A sógorom kezében meg pálinkásüveg. Mindenki iszik a nagy riadalomra, csak a böllér nem kap. Rá majd a hurkatöltés után kerül sor. Addig józannak kell maradnia. Nehogy galibát okozzon és elsózza a tölteléket. A jeles esemény fénypontja számomra a tűzgyújtás volt. Amikor fellobbant a szalma leszúrt sertés hátán és megkezdődött a perzselés. Sejtelmes árnyak imbolyogtak ilyenkor a belső udvar fehér falán túlvilági szörnyekként. A pálinkás bütykös is vödrnyire növekedett, miközben szorgalmasan hordtam a szalmát a kazalból és raktam a tüzet. A pirosra perzselt malac füle és farka nekem járt: forró volt és ropogós. Soha ennél ízletesebbbet én nem ettem. Surrogtak a darálók, szisszent a kés éle a fenőkövön, olykor-olykor felharsant a böllér kiálltása: "Kóstolni jöjjön már a gazdaasszony. Hiányzik-e még ebből a hurkából valami?" sürgette a hangja, mert szomjas volt már ő is nagyon. Kavargattuk az abálevet, sült a zsír, délben bekaptunk egy kis foghagymás cigánypecsenyét, de csak módjával, mert tartogattuk az étvágyunkat vacsorára. Az az igazi tor. Amikor kisült a zsír, kezdődhetett a sütés, főzés: cserépfazékba került a toroskáposzta minden hozzávalójával, kelt már a hájaskifli tésztája, tepsiben várta a kemencét a hurka és a kolbász, az oldalas meg a krumpli. Minden a kemencében sül ilyenkor és mire végképp elcsendesedik az udvar, megérkeznek a torra hivatalos vendégek is. Utánuk meg a kántálók, akik versikét mondanak egy darabka kolbászért, félmaroknyi tepertőért. Ilyenekről ábrándozva érkeztem meg a tetthelyre. Este a ház népe az áldozatra emlékezett borozgatás közben. Nyugtalanul aludtam. Reggel döbbenten toporogtam az udvar közepén. "Hol a szalma" Néztek rám. Hiszen ma már nem szalmával perzselik a disznót. Van egy házilag készített gépezet, az fújja a lángot, s leviszi a sörtét percek alatt. Minek ide szalma? És hogy majd én vállalom a daráló tekerését? Hiszen villanyra megy. Kotla sincs. Gáz ég. Kemence sincs, majd a villanytűzhelyen megsül a kolbász. Talán még jobb lesz, mintha kemencében sülne - válaszolgatják kérdéseimre. Egész nap nem találom a helyem. A vacsoránál meg szótlanul gubbasztok. Elveszett számomra a jeles nap szépsége és romantikája. Azon tűnődöm a kolbászt kostólgatva, hogy a korszerűsödés ürügyén mi mindennel lettünk szegényebbek? Hová tűnt a régi gyertyafények hangulata? A csendes téli esték varázsa, amikor kályha tüzébe bámulva ültünk egymás mellett hallgatva a fahasábok roppanását. Ma rádiózunk és televíziózunk. Közben elvesztettük az olvasás gyönyörűségét. Erre gondolva ezen a morcos téli reggelen nem is tudom mit sajnáljak jobban, a régi disznótorok eltűnt hangulatát-e, vagy az elszaladt időt... Illés Sándor-Kárpátalján járt a magyar Vöröskereszt küldöttsége. A küldöttség megtekintette az 1998-as árvíz által okozott károk felszámolásának menetét, amihez a Magyar Vöröskereszt mintegy 4 millió hrivnya értékű támogatást nyújtott és több mint 400 ezer embernek adott segélyt. A küldöttség tagjai ellátogattak a técsői járási Lopuhivba, ahova ruhaneműt és élelmiszert vittek a rokkantaknak és árva gyermekeknek. 100 ezer svájci frankot adományoztak a beregszászi egészségügyi központnak, amiből száz napon át 120 szegény embernek biztosítanak meleg ebédet.
