Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-09-01 / 9. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2001. szeptember STIRLING GYÖRGY: A MAGYARORSZÁGI SZOVJETVILÁG VÉGNAPJAI Tíz évvel ezelőtt, 1991. július 1.-én tartották utolsó tanácskozásukat Prágában a Varsói Paktum tagállamai s ezen a gyűlésen mondták ki hivatalosan a hét országot — a Szovjetuniót, a Német Demokratikus Köztársaságot, Lengyelországot, Csehszlovákiát, Magyarországot, Romániát és Bulgáriát — tömörítő katonai szervezet feloszlatását. Ez az aktus voltaképp nem volt más, mint egy már befejeződött folyamat formai lezárása, mert a Varsói Paktum de facto már 1990. októberében, a német újraegyesítéskor — amikor a Paktum (a Szovjetunió után) katonailag legerősebb és földrajzilag legfontosabb helyen lévő tagja, az NDK eltűnt a térképről — megszűnt létezni. Ezt a tényt az 1991. február 25.-én Budapesten tartott tanácskozás állapította meg s ugyanakkor hatályon kívül helyezte az addigi katonai együttműködést szabályozó összes szerződést is. Hogy ez a döntő jelentőségű budapesti tanácskozás létrejött, az a néhai magyar miniszterelnök, Antall József érdeme, aki mintegy puccsszerűen hívta össze a tagországok küldöttségeit — beleértve természetesen a szovjet delegációt is — és miután a nyitó ülésen megállapította, hogy a történtek után a Varsói Paktum elveszítette lét- jogosultságát, javasolta a katonai szervezet feloszlatását. Pontosabban bejelentette Magyarország kilépését, ezzel példát mutatva a többi tagállamnak. Antall József nem kis bátorságról tett tanúbizonyságot és nem kevés kockázatot vállalt a tanácskozás összehívásával, illetve a kilépés bejelentésével, mert ha akkor már recsegett-ropogott is a Szovjetunió korhadt épülete és a vég előrevezette árnyékát, a szovjet hadsereg katonái még Magyarországon állomásoztak és a fegyver az ő kezükben volt. Antall József ezzel meggyorsította a bomlási folyamatot és nemcsak elsőnek lépett rá a középeurópai országok függetlensége felé vezető útra, de tettével lényegesen meggyorsította azt a folyamatot, amely a Moszkvától való teljes és végleges elszakadáshoz vezetett. Az örvendetes kerek évforduló alkalmából érdemes futó pillantást vetni a múltra és áttekinteni a Varsó Paktum 36 éves történetét, amely szorosan összefüggött a negyvenes évek közepétől a nyolcvanas évek végéig tartó hidegháborús korszakkal és meghatározója volt annak. A Varsói Paktum — amely ugyan védelmi szövetségnek mondta magát, de katonai doktrínája és stratégiája a Nyugat elleni támadásra épült -- szüntelen fenyegetést jelentett Európa szabad felére és arra kényszerítette az Elbától nyugatra lévő országokat, hogy állandó készenlétben tartsák hadseregeiket. Mivel pedig Európa egyedül nem lett volna képes feltartóztatni egy szovjet offenzívát (amelyhez a segédcsapatokat a paktumhoz tartozó hat ország adta volna és a 140 milliós tömböt alapul véve, ez nem volt lebecsülendő erő), Amerikára azt a kötelezettséget rótta, hogy évtizedeken át nagyszámú katonaságot tartson fegyverben szövetségesei földjén. Ha semmi mást nem nézünk, mint csak ennek anyagi vonzatait, akkor is megdöbbentő számokat kapunk: a nyugati védelmi szövetség fenntartása évente közel 200 milliárd dolláijába került az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek. Ha meggondoljuk, hogy ebből az évről-évre ismétlődő horribilis összegből hány kórházat, iskolát, lakóházat és szociális intézményt lehetett volna felépíteni világszerte, az embernek elszórni a szíve... A Varsói Paktumot 1955. május 14.-én a lengyel fővárosban hozták létre, eredetileg nyolc ország részvételével, válaszul az NSZK-nak a NATO-ba való belépésére. A Paktum összekovácsolását természetesen a Szovjetunió szorgalmazta és a hét vazallus ország ellenvetés nélkül aláírta az alapítási okmányt. (A fentebb már említett hat országon kívül a megalakuláskor még a szocialista táborhoz tartozott Albánia is, Tirana azonban később, amikor szakított Moszkvával, felmondta a szerződést. Megtehette, hiszen a Szovjetunió messze volt és határai nem érintkeztek egyetlen szovjethű országgal sem.) Megalakulásakor a Varsói Paktum hangsúlyozta, hogy kizárólag védelmi célokat szolgál, ami persze nem volt igaz. Később a Nyugat számtalan bizonyítékot szerzett arra, hogy a Paktum haderőinek elrendezése és fegyverzete kifejezetten támadó stratégiára utalt. Ma már pontosan tudjuk, hogy Moszkva célja volt egy meglepetésszerű oflfenzívával lerohanni egész Nyugat-Európát és meg sem állni az Atlanti Óceán partjáig... Ma már azt is tudjuk, hogy az elmúlt évtizedekben voltak pillanatok, amikor egy hajszál választotta el a világot a harmadik világháború kitörésétől és nem Moszkván múlt, hogy ez nem következett be. Hanem azon, hogy amerikai szervezéssel olyan katonai erő állt szemben a támadásra készülővel, ami kétségessé tette a gyors lerohanás sikerét. így aztán a NATO puszta létezésével állta útját Sztálin világhódító terveinek és akadályozta meg a hidegháború éveiben, hogy Nyugat-Európa éppen úgy a szovjet hódítás áldozatául essék, mint a földrész keleti fele. Mert ahogy Lenin azt tanította, hogy a kommunizmus végső célja a világforradalom kirobbantása, úgy Sztálin sem csinált titkot abból, hogy a szovjet birodalom megalapítójának művét ő akarja befejezni és célja a második világháború révén Európa szívéig jutott hadseregeivel elfoglalni az egész kontinenst. Ennek lehetősége a német kapituláció percétől kezdve fennállt és ezidőtájt több olyan nyugati tábornok is akadt, aki Hitler megverése után következő lépésként a Sztálinnal való leszámolást tartotta volna helyénvalónak. És ez minden valószínűség akkor sikerrel is járt volna, hiszen Európában óriási amerikai embertartalékok álltak készenlétben, nem is szólva a mérhetetlen mennyiségű hadianyagról. Ennek az erőnek aligha tudtak volna ellenállni a lestrapált, kivérzett szovjet hadseregek és a legkevesebb, amit el lehetette volna elérni, hogy ezeket kiszorítsák Európából. Noha nyugati katonai körökben ennek a tervnek számos támogatója
