Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-05-01 / 5. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2001. május MINDSZENTY ÉLETÁLDOZATA A Szentévben emlékeztünk meg Mindszenty bíboros halálának 25. évfordulójáról, de most a Nagypéntek és a Feltámadás ünnepei után is érdemes elgondolkozni azon, milyen hősi elszántsággal vállalta sorsát, melyet keresztény hite és főpapi állása rótt ki reája. Észre kell venni a párhuzamot az ő élete és Jézus között, ami egyébként föllelhető minden hitéhez és Krisztushoz hű keresztény életében. Összeütközése e világ Heróde- seivel és farizeusaival, akiket felháborított az ő magasabb eszméivel meg nem alkuvó és szókimondó egyénisége, a hatalom által elnyomott, jogfosztott, megkínzott népéért való jajkiáltása. Elmenekülhetett volna előlük, mint Jézus is megtehette volna, hisz" előre látta mi vár reá, de átérezte, mint Mestere, hogy "a Pásztor nem hagyhatja el a nyáját" a ragadozó farkasok prédájának. Karácsony másnapján, Szent István vértanú ünnepén hurcolta el az ÁVO, a rettegett kommunista titkosrendőrség pribékjei, édesanyja jelenlétében, aki épp oly hősiesen viselte anyai sorsát mint Jézus anyja a keresztfa alatt. Felvonultatták ellene a csőcseléket mint Krisztus ellenségei, akik megrendelésükre "Feszítsd meg őt" helyett azt kiálltozták: "Munkát kenyeret, Mindszentynek kötelet." A világ jobb érzésű népei megdöbbentek: "Lehet ezt tenni egy bíborosi méltóságot viselő, s egy keresztény népet képviselő főpappal?" Mindenki tudta, hogy a vádak igaztalanok és eltúlzottak. Hogy egy úgynevezett "kirakat-perről" lesz szó. Hát még ha tudtak volna arról a sátáni kegyetlenségről, mellyel "kezelésbe vették", hogy "bűnvallomásra" kényszerítsék. Álljon itt röviden az ő beszámolója, mi történt vele a szovjet mintára berendezett kommunista kínzókamrában, a hírhedt Andrássy út 60-ban. "Közben írták a hegyzőkönyvet, de nem az került bele, amit én mondtam. Az aláírásra elém került szöveg mindazt, amit mondtam, meghamisították. Természetesen megtagadtam az aláírást Décsi: Jegyezze meg, hogy itt nálunk a vádlottak nam azt vallják, amit ők akarnak, hanem amit mi akarunk. Intett a fejével és kiadta az utasítást: -Tanítsátok meg vallani! Az őrnagy visz be a cellába. Lehet úgy éjfél után 3 óra. Két őr az asztalt gyorsan elrángatja a szoba közepéről, utána az őrnagy megáll velem szemben és rámkiállt, hogy vetkőzzem. Nem vetkőzöm s nem is mozdulok. Int a legényeinek. Segítségükkel maga huzza le rólam a csíkos zubbonyt és nadrágot. Utána elhagyják a szobát. Hallom, hogy künn a folyosón lázasan beszélgetnek valamit. Röviddel azután belép a szobába egy magas tagbaszakadt, bivalynyakú és vadtekintetű politikai rendőrtiszt, aki csak annyit vet felém:-Én partizán voltam. Beszél ugyan magyarul, de az arca nem magyar. Gyűlöletét már régóta gyüjthette ellenem. Nézni sem jó romlott, gyűlölködő arcát. El is fordulok. A mozdulatából azt sejtem, hogy kissé eltávolodik tőlem. Egyszerre nekem fut és csizmával egész erejével belerúg födetlen gerincembe. Ő is, én is a szemközti falnak esünk. Többet akkor, úgy látszott, nem is tudott rúgni; valami luciferi örömmel arcán, pihegve mondja:-Életem legboldogabb pillanata volt ez. Hogy a valóságot mondta, azt letudtam olvasni kéjesen eltorzult arcáról. Most újra az őrnagy jön be. Kiküldi a partizánt, gumibotot vesz elő. Sohasem gondoltam, hogy a gumibotig is eljutok egyszer életemben. Legyűr vízszintesen s elkezd ütlegelni. Talpomon kezdi és megy mindig feljebb. A gumibot suhogásaira az szomszéd szobából és a folyosó felől hallom a kórusszerű diadalmas kacajt. Nők és férfiak vegyesen vannak a közelemben s ha jól tudok a harsogó kórusszerű kacajból következtetni, úgy most sokkal többen vannak jelen, mint amennyien a kihallgató helyiségben voltak... Az őrnagy továbbra is egymás után méri rám az ütéseket; bár kimerültén liheg, de nem hagyja abba kínzásomat, hiszen nagy gyönyörűsége lehetett abban, hogy végre elérkezett az óra, amikor Magyarország hercegprímását levetkőztetve botoz- hatja. Összeszorítom a fogaimat, de a hangot nem sikerül mindig visszatartanom. Nyöszörgők fájdalmamban. Elég a testnek a magáé, de mintha a lélek még jobban égne. Egyszer aztán már nem tudom tovább számlálni az ütéseket. Arra ébredek, hogy fellocsolnak, azután érzem, hogy felemelnek és leültetnek a díványra. Hogy mennyi ideig vertek és mennyi ideig maradtam eszméletlen, nem tudom megmondani." Ugyanezt művelték a kárpátaljai, az erdélyi és a délvidéki magyar püspökökkel és papokkal a hazájukhoz hű katonatisztekkel és civilekkel is. Ő felettük szemet hunyt a világ, de most kénytelen volt felháborodni azon a barbári kegyetlenségen, melyre a sztálini egyházüldözés kiáltó példát nyújtott. Tiltakozásban nem is volt hiány, de ma már láthatjuk, hogy ez csak "színpadi kellék" volt a világpolitika színházában. Hogyan is érthetné meg a világ, hogy Mindszenty életáldozata tudatos volt, hogy ő felajánlotta szenvedéseit - mint Jézus tette - népéért, amint a fent idézettek után maga is írja: "Kínzásom alatt em-
