Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-03-01 / 3. szám
10 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2000. március FÁY ISTVÁN FAJGYŰLÖLET? írásom címe után azért tettem kérdőjelet, mert egyre többen vannak, akik fajgyűlöletről beszélnek. Persze elsősorban az Európából származókat vádolják ezzel anélkül, hogy ennek elfogadható alapja lenne. Nem tudom a magam részéről elképzelni, hogy kizárólag azért tartanánk alacsonyabbrendű fajtának egy másikat, mert más az arcszíne, az anyanyelve, vagy a vallása. Ha pedig akad közöttük olyan, aki embertársai élet- és vagyonbiztonságát veszélyezteti, azt a hatóságok kezébe kell adni, hogy elvegyék méltó büntetésüket. A kollektív itéletmondás és ellenszenv bűnös magatartás, mert veszélyezteti a társadalmi rend egyensúlyát. Kétségtelen, hogy a színes fajták egyre nagyobb számban való bevándorlása kiélezte a helyzetet, de a törvények szigorú megtartásával mindez áthidalható. Azt viszont senki ne gondolja, hogy például a kínaiak össze fognak csókolózni a feketékkel, a zsidók az arabokkal, a fehérek pedig mindezekkel. Ennek ellenére az alábbiakban megkísérlem magyarázatát adni a fajgyűlölet eredetének és okának, bár nem tartom valószínűnek, hogy ez néhány szélsőséges csoporton kívül általános lenne. Három évtizeddel ezelőtt gondolni sem mertem volna rá, hogy a címként használt szót leírjam. Ma azonban befogadó hazánk engedékeny, álhumanista jelszavakra, képmutatásra és szavazathajhászásra épített bevándorlási politikája indokolttá teszi a kérdést, mert ez a diszkrimináció oka. Az első világháború után eltelt fél évszázad alatt, tehát a hatvanas évek végéig, a bevándorlók elsősorban Közép- és Kelet-Európából kerültek ide, valamint Olaszországból. 1940-ig valamennyiüket a nyomorúság kényszerítette új haza keresésére, 1945 után pedig puszta életük megmentése, tehát százezrek vándoroltak ki az európai menekült-táborokból. Elsősorban ukránok, lengyelek, csehek, magyarok és baltikumiak. Az olaszok kizárólag gazdasági okokból hagyták el hazájukat nagy tömegben. A fentiekkel semmi problémája nem volt a befogadó országnak. Minden népcsoportnak és azon belül egyedeinek megvoltak a saját gondjaik. Mikor aztán sikerült megvetni a lábukat, felépítették templomaikat, kultúrházaikat és igyekeztek ezek közelében otthont teremteni. Sokan gettónak nevezték és nevezik ma is a letelepedésnek ezt a formáját. Meghatározásuk azonban téves, mert a gettó fogalma azt jelenti, hogy hivatalosan kényszerítenek valamely népi, vagy vallási csoportot az egy helyben való letelepedésre. Ezek azonban önként, minden külső kényszer nélkül tették ezt, különösen a kisvárosokban vonzotta őket a közös anyanyelv, a közös vallás és igyekeztek egymáson segíteni, ahogy tudtak. A gettónak ilyen fajtája - ha már nincs jobb kifejezés meghatározására -, semmi más nem volt, mint önvédelem, de nem fizikai, hanem szellemi értelemben. Testi épségüket és vagyonbiztonságukat ugyan is senki sem fenyegette. Egyetlen céljuk és vágyuk az volt, hogy a szülőföldjükről hozott hagyományaikat, szokásaikat gyakorolhassák, megőrizzék anyanyelvűket és nemzeti szellemüket. Ehhez pedig egymás közelében kellett élniök, annál is inkább, mert igen kevésnek volt gépkocsija, tehát gyalog közlekedtek. Külsejük ugyanolyan volt, mint bárki másé, legfeljebb szorgalmuk emelte őket az itt születettek fölé. Azt, hogy nem angolszász születésűek voltak akkor lehetett felismerni, mikor megszólaltak és akcentusuk elárulta ezt. Befogadó hazánk politikai és kulturális vezetői hamarosan meglátták, hogy az egyes csoportok népi jellege és több évszázados keresztény kultúrája milyen rendkívüli érték. Felismerték azt is, hogy az ezekből összerakott, teljes képet adó szellemi mozaik adja meg a nemzet karakterét, komponenseinek sokszínűségénél fogva. Ezért évről-évre nagyobb összegekkel támogatták az etnik kultúrát. Mint a multikulturális miniszter ismertette ezelőtt hét évvel, e célra 130 millió dollárt irányoztak elő, amit aztán megtoldottak még 62 millióval. Az újságírók kérdésére viszont elmondta, hogy ez ötéves terv, azután pedig egyötödére csökkentik az állami hozzájárulást. Ugyancsak ismertette, hogy a fenti összeg magába foglalja a magyar tánccsoportoktól kezdve a kínai nyelvoktatásig az itt letelepedettek kultúrális igényeinek szolgálatát, ami nemzeti érdek. Miért csökkentették egyötödére az állami szubvenciót, ez a kérdés merül fel akaratlanul is. Aztán megkapjuk erre a választ, ha a napilapokat, a folyóiratokat és a statisztikákat figyelemmel kísérjük. A hatvanas évek végéig bevándoroltak több, mint 90 százaléka a fehér fajhoz tartozott. Ezeknek soha nem volt egymással, vagy a hatóságokkal semmi bajuk, legfeljebb a nyelvüket öltögették néha egymásra. Szorgalmas, Istenfélő, törvénytisztelő emberek voltak és utódaik is azok. Az utolsó, közel három évtizedben azonban gyökeresen megváltozott a bevándorlási politika. A Decima Re- searc Inc. elnöke adta meg ennek az okát, mikor kijelentette, hogy Kanada kormánya semmiképpen sem tesz különbséget a jövőben akár faji, akár vallási szempontból a bevándorlók között. Származásuk és születési helyük teljesen közömbös az ország számára, ha megfelelnek a törvényszabta követelményeknek. Tehát egyenlő mértékkel mérnek mindenkit. így jutottunk el odáig, hogy az utolsó harminc esztendőben "visible minority"-ről, felismerhető kisebbségről beszélnek. Nagyon szomorú tény ez és érthetetlen, hogy a humanista jelmezben járó képmutatás ilyen nagy előnyben részesíti a színeseket. Nem vád amit leírtam, hanem tény és ezt a hivatalos statisztika teljes mértékben igazolja. A fent említett intézmény által közölt adatok szerint például 1987-ben az európai bevándorlók mindössze harminc százalékot tettek ki, míg a színesek hetvenet. Azóta egyre csökken a fehérek száma. Ezek legnagyobb számban kínaiak, vietnámiak és pakisztániak. Valamennyien gettókban élnek, saját városrészeikben, de ez nem szellemi önvédelmet jelent, hanem sündisznóállást és állandóan olvashatunk a közöttük dúló
