Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-02-01 / 2. szám
2000. február AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 13 HAZA ES SZÜLŐFÖLD A történelemnek vannak a legmeghökkentőbb drámai fordulatai. A küszöbönálló ezredforduló, úgy látszik, ebből tart most bemutatót Koszovóban, ahol százezrek indultak el riadtan a bizonytalanság útján, síró gyermekük kezét fogva, kis batyuval a vállukon. Mi, magyarok gyakran kaptunk ízelítőt hasonló gyötrelmekből. Azt is megértük, hogy egyszer felébredve gyanútlanul, mit sem sejtve elvesztettük hazánkat. Idegen országban talált ránk a virradat, mert éjszaka közben átrajzolták a határokat. Milliók maradtak továbbra is ugyan a szülőföldjükön, de a hazát ellopták tőlük. Oda már csak útlevéllel lehetett átmenni a sorompón. Hogy mi a különbség a haza és a szülőfüld között, azt csak a kisebbségben élők tudják igazán érzékelni. És hogy melyik kapaszkodik erősebben a szívünkbe? Talán a szülőföld, mert az megfoghatóbb, valóságosabb, mert a haza az csak olyan, akár az imádság. A szülőföld elvesztésének keserű érzését már átéltem, s ma, amikor naponta látom a képernyőn a menekülők százezreit, újra és újra átélem. Én is egyetlen kis batyuval indultam el egy őszi éjszakán, zivataros esőben, engem is a szerbek űztek el otthonomból, mint most az albánokat Koszovóban. De nekem volt egy nagy vigaszom akkor: a hazámba jöttem vissza a Vajdaságból, Magyarországra. Sokat gyötrődöm még ma is, hol is az én igazi hazám? És hogy mi is a haza voltaképpen, mi köti hozzá az embert, lehet-e haza nélkül élni? Sokan vannak olyanok, akik önként hagyják el, hátat fordítanak hazájuknak, és soha többé nem jönnek vissza. El lehet hagyni a hazát? El lehet felejteni a szülőföldet? Én azt tapasztaltam, hogy soha! Én ugyan azon a zivataros őszi éjszakán búcsút mondtam a falumnak, otthagytam a szülői házat, de az hű kuvaszként követett, velem jött. Mert szívem zárt bugyrában titokban elhoztam magammal azon a drámai éjszakán. Elhoztam a kertet és a házat, a templom tornyát, a vásártér zöld gyepét, a Cigánybara nevű határrész sárga repcetábláit, a fűzfákat a kis patak partján, a mama leandereinek álmosító illatát, kutunk hideg vizének kissé sós ízét, a sok vidám nap emlékét, lakodalmak vidámságát, disznótorok boros hangulatát. Amikor álmomban otthon jártam, a kutyák ugatását is hallottam, meg a kisborjú bőgését az istállóban. A nagypapa szelíd hangja ébresztett ilyenkor, és én verejtékező homlokkal ültem fel az ágyban. S hiába fogadkoz- tam, hogy nem is gondolok többé a házra, a falura, a szülőföldre, az emlékek erősebbek voltak nálam. Váratlan üzeneteket is kapok olykor. A múltkor is, amikor elmerengve bandukoltam hazafelé, már esteledett, s egyszer csak valami torkon ragadott. Mi lehet ez? - forgolódtam. Valami édes, ismerős illat üzent, felkaptam a fejem, s ott állt néhány lépésre tőlem egy kócos, csenevész akácfa. Televolt virágzó akácfürttel. S nekem akkor a temerini akácsor jutott az eszembe. Kóvályogva indultam tovább, hirtelen köszöngetni keztem minden járókelőnek, mint otthon valaha, s az emberek furcsáivá visszaköszöntek. Hallottam a harangszót is. Azt a régit. Most már tudom, megtapasztaltam, hogy hazát, szülőföldet sose lehet igazán elveszteni, csak akkor, ha a szívünket is kitépik. De lehet-e ez egyáltalán megnyugtató vigasz számunkra ma, az ezredvég e szörnyű, embertelen drámájában egy szomszédunkban zajló háború fényénél? Ki tudna erre a béke szavával válaszolni? (M. N. 1999. jún. 12.) Illés Sándor TÓTH ÁRPÁD, A MŰFORDÍTÓ Paul Valéry, a nagy francia költő írta egyszer barátjának: "A költő vagy műfordító nagyságát nem méterben mérik: mennyiség helyett a minőség az értékmérő". Ez a híres mondás teljes egészében vonatkozik Tóth Árpádra. A nagy magyar költő és kiváló műfordító 1886-ban született és fiatalon: 1928-ban, 42 éves korában halt meg tüdőbajban. Tanár ember volt, mint másik két híres költőtársa, Juhász Gyula és Babits Mihály. Az európahírű műfordítók nemzedékéből Babits: Dante Alighieri, Isteni Színjátékával, a fiatal Szabó Lőrinc, Shakespeare szonettjeivel, s ő maga: Milton és Baudelaire fordításával szerzett nemzetközi elismerést a magyar irodalomnak. Nem kapott francia lovagrendet és nem neveztek el róla utcát Párizsban, de néhány hónappal halála után, egy francia irodalmi újság híres minkatársa: Baudelaire- ről írt tanulmányában így méltatta Tóth Árpádot: "A számtalan Baudelaire fordítók közül a magyar Tóth Árpád a legjobbak közé tartozott.. Művész volt a javából; ritka Európa-klasszis, akire mindig tisztelettel emlékezünk." Az őszinte sorok felértek egy irodalmi kitüntetéssel. Súlyos betegen, néhány héttel halála előtt írta: Elkoptam című egyik legszebb költeményét. Rövid életpályája alatt, háromszáznál kevesebb verset írt, da annál többet fordított. Évek során az angol Milton, az osztrák Rilke és a francia trio: Baudelaire, Paul Verlaine és Arthur Rimbaud lettek a kedvencei. Sokan azt tartják, hogy Charles Baudelaire legszebb költeménye: Le balcon (A balkon) magyar fordítása a leghitelesebb tolmácsolást kapta Tóth Árpádon keresztül. Összesen 53 Baudelaire verset fordított. A legismertebbek: Áhitat, A hattyú, A művészek halála és Az utazás. Kortársai közül: Kosztolányi Dezső korán felismerte tehetségét és nagy tisztelettel írt róla. Végtelenül sajnálta a fiatal költőt, mivel betegsége gyógyíthatatlan volt. Tóth Árpád novellákat is írt. Az Utókura, Csütörtök, és a Titkár úr frakkja a legismertebbek. 1928-ban bekövetkezett halála szinte pótólhatat- lan űrt hagyott a műfordítók gárdájában. Az európahírű nemzedék oszlopos tagja volt: művész a javából, ahogy francia írótársa méltatta őt. Gábler Antal
