Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-01-01 / 1. szám
2000. január AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 29 A TENGER Az életnek vannak felejthetetlen pillanatai, amelyek emlékként élnek bennünk tovább. Ilyen volt számomra a tengerrel való első találkozás. Amikor megpillantottam sziklapartján állva, úgy éreztem, sose lesz megrázóbb, csodálatosabb pillanata az életemnek. Mihez is tudnám hasonlítani? Hiszen a tenger maga a világmindenség, aminél nincs káprázatosabb tünemény. Az egyik pillanatban félelmetes szörnyeteg, a másikban játékos gyermek. Életet adó hatalma van és iszonytató ereje. Jókedvében hajóóriásokat dajkál a tenyerén, haragjában mindent összezúz. Viharok korbácsa. Csodáltam és féltem rejtelmeit, imádtam szépségét, rettegtem hatalmát, s úgy éreztem, ezentúl hozzátartozik életemhez mindörökké. Talán ezért is futottam haza a találkozás után a falumba, a mamához, hogy elmondjam neki: láttam a tengert. Mikor is volt ez, jaj, Istenem, mikor is? Hetven esztendővel ezelőtt, még ifjúkoromban. Azóta a szívemben háborog, és csodaként él bennem a találkozás megejtő szépsége. Amikor tehettem, mindig elzarándokoltam hozzá, hogy beszélgessek vele, hogy gyönyörködjem benne. Ha festő lennék, megfesteném csacska hullámainak hajnali felvillanásait, amikor a sziklákat nyaldossák a kelő naptól vérvörös pirkadatban. És ki tudná lefesteni vajon bíbor alkonyait, amikor búcsúzik a naptól? Ők ketten, csak ők élnek ilyenkor, a nap és a végtelen tenger. Elnéztem csendes estéken, borzongtam tőle vad viharos reggeleken, láttam repülőből, ahogy lustán elnyújtózik, azt is, amint nyugtalanul hánykolódik, mint aki kínban fetreng, mert ingerlékeny, de holnap megbocsátó lesz jókedvében. Olykor-olykor álmodtam is a tengerrel. Előfordult, hogy üzent értem: látni szeretne. Én is vágyódtam utána. Olykor behunytam a szemem, s akkor éreztem vizének sós simogatását is a testemen, miközben csacska beszédét hallgattam ámulva Amig a mama élt, neki mindig meséltem róla, mivel ő sose látott tengert az életében. Hogyan is láthatott volna, amikor ki sem mozdult faluja határából. "Olyan a színe, mama, mintha az égbe néznél szeptemberben. Amilyen a Te szemed is, mama.r És ő ilyenkor feltekintett az égre, hunyorogva, szeme fölé árnyékolt tenyérrel, mert nem tudott a fénybe nézni. "Mint amilyen a Te szemed is, mama!" így éltem nagy szerelemben a tengerrel, és sose gondoltam eddig arra, hogy egyszer el is veszíthetem. Ez csak az idén jutott eszembe, amint ültem egy délután a partján a kis öbölben. Hirtelen belém nyilait akkor, akár valami rettenetes fájás: talán utoljára látjuk egymást! Hiszen évről évre gyengülök, s egyszer rámköszönt az a nap is, amikor búcsúznom kell. Az egész világtól. S azóta nyugtalanság kínoz. Tegnap is arra gondoltam, hogy amikor megismertem, futottam nyomba haza, a mamához, elmondani neki a találkozást. A felejthetetlent. De vajon kinek mondjam most el a búcsút, amikor a mama nincs? Ki érti meg egy idős ember keservét és fájdalmát azért, mert elveszti szívéből a tenger zúgását? Illés Sándor AZ ÁRVA GYERMEK Mesébe illő, idilli kép áll előttem: Csöndes falu, kicsi ház, ahol felnőttem. Ott élt egy özvegy is, szeretett fiával, Ahol a jóság és szeretet párosult imával. Az özvegy féltő gondosságának fia volt a tükre, S e tükör arany ragyogást szórt mindkettőjükre. Míg egy őszi nap viharos záport hozott, Melyben test és lélek egyaránt fázott, borzongott. Az özvegy ágynak esett - láz emésztette, Gyermeki aggódás és orvos virrasztón felette. A tudomány azonban véges, akár az emberi féltés S jön a halál, mely sokszor nem isteni végzés. A gyermekre árvaház várt s könyörtelen kezek, Melyek nélkülözték az anyai szeretetet. Kitaszított lett, akit a gonosz célbavett Törékeny gyermeki lelke mostohák gondja lett. Édesanyja meleg szívét feledni nem tudta. Nem az fájt neki, hogy éhes és a bánásmód durva. Égette a mellőzöttség s árva lelke fázott. Akire legjobban vágyott, az édesanyja hiányzott. A karácsonyi gyertyafény másnak világion, A Jézuska is anyjával ment, keresni más világot. Ó is oda vágyott, ahol bár nincs földi kincs, Mert keserű az élet, ahol gyöngédség s szeretet sincs. Hideg éjszaka volt, kuvik jelezte az éjfélt, A gyermek álmában sem volt semmi részvét. Felkelt hát az árva, vékony gúnyáját ölelve, Elosont az éjben, édesanyja végső útját követve. Égő könnyein keresztül nézett a felhantolt rögre S úgy borult rá, mint az anyaölre. A hóförgeteget talán észre sem vette, Mely a gyermeket s a sírt csöndben befedte. Kik Karácsony másnapján a temetőbe mentek, Egy megfagyott gyermek testére leltek. Szép arcán a béke s az üdvözülés látszott, Mint aki meglelte szeretteit s a mennyei világot. Fábián Tibor
