Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-12-01 / 12. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2000. december DUDÁS KÁROLY (Szabadka) KARÁCSONYI SOROK Verset keresek karácsonyra, a szeretet és a család ünnepére való szép történetet, mindegyre csak szomorúakra, fájdalmasakra bukkanok. Nem sokkal különböznek az én karácsonyról szóló prózatöredékeim, történeteim sem. Mert valamennyi vers, karácsonyi történet Trianon után vagy Trianon környékén született, s a mi megaláztatásainkról, kisemmizésünkről, elnyomatásunkról szól, a kisebbségi lét szegény és fagyos karácsonyairól. A magyar karácsonyokról. Amelyeket még a gyermekkor varázslatosan szép hóesései sem tudnak igazán megszépíteni. Vegyük például az oly sokat idézett, testünkbe- lelkünkbe karmoló Kosztolányi verset, a Karácsonyi dalt, amely pedig jó tizenöt esztendővel elcsatolásunk előtt látott napvilágot: "A mi kedélyünk rég láhamvadt, fagyos, hideg az ünnepünk, lelkünkre hull a téli harmat. Jeges vidékre tévedünk, és álmodunk dicsőbb valórul, s a fergeteg táncol velünk." Vagy Dsida Jenő Karácsonykor című költeménye, amely már 1924-ben íródott: "Találjátok ki, mire gondolok? Arra, hogy odakünn hófehér a táj és közeleg a szép mesés karácsony,- s valami fáj." Igen, nekünk a legszebb pillanatokban is fáj valami. Vagy a mi Bogdán Józsefünk karácsonyi fohásza: "Most kellene, Jézus, a mosolyod, mikor lábadat vágják le térdben, mikor nem szólni érdem." És sorjáznak mind, íme egy másik trianoni traumás nagy költőnknek, Reményik Sándornak A karácsonyfa panaszkodik című torokszorító verse: "El-elnézlek, ti hontalan fenyők, Ti erdő-testből kitépett tagok Hányán mondhatják el ma veletek: O én is, én is hontalan vagyok?' Sorolhatnám a végtelenségig, de már csak egy egészen mostani "karácsonyi történetünk" Pekla József tollából: "A karácsony: szép képeken, álmot lop a szegényeknek álmaikban nem éhesek.. A karácsony: táj képeken. Kis tanyák a feledésben, az öt gyermek rég elhagyta, a mamát az Úr felhívta. Özvegy öreg meg a varjak, a tanyán csak ők maradtak" Minden nyomorúságunk, kisebbségi létünk, egész évszázadi élettörténetünk benne foglaltatik ebben a néhány karácsonyi sorban. Az ünnepragyogású sorokban, hát akkor mi van a többiekben?! Éjfekete prózánkban, halott- járásos drámáinkban. Elvégeztetett volna, mindennek vége lenne? Dehogy, dehogy. Hisz minden gyötrelem ellenére még mindig itt vagyunk. Sokan meghaltak közülünk, sokan elmentek, de mi még itt vagyunk - gyermekeinkben, unokáinkban leszünk is még jó ideig -, s szent karácsonyra készülünk. Ludas felől behozza a szél a betlehemező gyerekek angyalhangját, amely azt hirdeti: még mindig van mibe kapaszkodnunk. Van értelme kémlelni a decembervégi eget: a felhőbundák hasadásaiban egyszer csak megjelenik a betlehemi csillag, rabságból és istenverésből való szabadulásunk vezércsillaga. Mert az nem lehet, hogy... Igen, az nem lehet, hogy a Kosztolányi által emlegetett fergeteg egészen elsodorjunk bennünket. Ezt már nem engedheti az a Kisjézus, aki kétezer esztendővel ezelőtt ott a meszi Betlehemben megszületett, s aki azóta itt van az emberek szívében. Akitől mi elnyomottak és megalázottak sok egyéb mellett azt tanultuk, hogy ne féljünk és hogy reménykedjünk. Mert még a legmélységesebb szakadékból is vezet felfelé ösvény, hogy még a legvalóságosabb halálból is lehet feltámadás. Ez a hit tartott meg bennünket ebben a kietlen pusztaságban egészen mostanáig. S tart meg bennünket a ránk köszöntő új évezredben is. Mert még az előbb a kivágott fenyőfával együtt zokogó, s minden reményét elveszítő költő is azt üzeni nekünk egy másik versével: "Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba A szűk szobában is terem öröm. Gyűl apró gyertya Ínség éjjelén." Ezzel a reménykedéssel búcsúzunk el egy számunkra igen balszerencsés évtized utolsó karácsonyától, s induljunk el a rabságból megszabadító új évtized öröm- csillogásos karácsonyai felé. "Ha egy nép nem képes belső megújhodásra, hogy jobbá és nemesebbé váljék, akkor megérett a pusztulásra." Széchenyi István
