Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-10-01 / 10. szám
20 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2000. október dezte tőlünk, kik vagyunk, mit csinálunk, hová megyünk Minden ajtó nyitva állt előttünk, minden asztalon várt ránk egy tányér leves... Most, hogy visszagondolok minderre: alvilági bolyongás. Elkárhozott lelkek, akik mindent elfelejtettek már, kivéve egyetlen dolgot, azt, hogy az idegen megszállókra lőni kell! Csizmában jártam, viharkabátban, ahogyan mint geológus, a felsőpetényi tüzállóagyag-bányában szoktam volt dolgozni. Talán ez tűnhetett föl, mert elfogtak az ávósok Pestről Budára (lakásom felé) menet a Lánchíd pesti hídfőjénél. Több társammal együtt betereltek egy közeli épületbe, s egyenként hívtak be minket kihallgatásra. Eredetileg két ávós volt a szobában, de éppen mikor rám került a sor, az egyik valamiért kiment - talán a mellékhelyiségre? Négyszemközt maradtunk. A fiatal tiszt töprengve nézegette személyi igazolványomat:- Maga Dedinszky János felesége?- Igen - vágtam rá gyorsan, bár akkor már túl voltunk a válóperen. Az ajtóra pillantott, majd ismét a kezében lévő iratra, amit egy hirtelen-heves mozdulattal visszaadott:- A férje osztálytársam volt a gimnáziumban. Ez egyszer szerencséje van, szabadon eresztem, de tűnjön el, amilyen gyorsan csak tud ! Az utcán döbbentem csak rá, hogy mi történt. Utólag futott végig a hátamon a hideg... Istenem, mi történt volna, ha... Nem mertem végiggondolni. Fürgén szedtem a lábam Csak a budai partról néztem vissza. Nem jött utánam senki. Harmadik találkozásom a Halállal a szabadság pár napja alatt történt a Kékgolyó utcában. Fiatal ügyvéd albérlőnk, Medve Laci, a Forradalom kitörése idején Csehszlovákiában tartózkodott. Később érkezett csak haza - tele ámulattal és kiváncsisággal. Boldogan kalauzoltam végig a városon, mintha csak tulajdon, frissen szerzett birtokom lett volna. Büszkén mutogattam a lyukas zászlókat, a Nagykörút kiégett szovjet tankjait, az alkalmi újságárusok körül nyüzsgő tömeget... Járkáltunk össze-vissza mámorosán, telhetetlenül. A városban csönd volt, s a romok és a halottak ellenére, csodálatos “égi” derű S akkor váratlanul, a Kékgolyó utcában kattogni kezdett egy gépfegyver... Mire észbekaptunk, már záporoztak körülöttünk a golyók. Ma is csodálom, hogy egyse talált eí minket Beugrottunk ugyan egy kapualjba, sőt lehuzodtunk az óvóhelyre is, ahol egy fiatal nő zokogott és tördelte a kezeit, de az már “eső után köpönyeg” volt, inkább csak magunkat nyugtattuk meg vele. Mint utóbb kiderült, az Endresz György téren megmaradt egy ruszki tüzelőállás. Onnan lövöldöztek mindenkire, akit mozogni láttak. Ellentmondásos, zavaros volt a helyzat. Mentem az utcán, s egyszer csak összecsuklott előttem valaki. Nem is lehetett tudni, mitől. Benyitottam egy kapualjba. Hullák voltak egymásnak támasztva a lépcsőkön... Furcsa dolog az élet! Mintha előre kilennének osztva a szerepek, és az maradna meg tűzön-vízen át, akinek még valami dolga van a Földön. Vagy éppen a túlélés ösztönöz bennünket arra. hogy “dolgunk” legyen? Ki tudja? BUDAPEST IFJÚSÁGÁNAK Mint vészharangok sürgető szavát, Mely őszi estén fölriasztva száll, Hallottuk hangod, pesti ifjúság, És vádló hangod szívünkbe talál. Veszprém tornyából tekintünk feléd, Hős Pest felé, hol vörös most az ég. Hol lángoló és vérző szívetektől Most minden régi, szennyes rongy elég. Nem hallgatunk: a budapesti szózat Ajkunkon hívón, zengőn száll tovább, Hogy felriasszon gyárat, földet, otthont, Támadj föl, ébredj magyar ifjúság! És talpon állunk, énekelve járunk, Mindent betölt a szabadság szava. Már véget ér halálos, szörnyű álmunk, S lehull az éjjel zsarnok csillaga. Az őszi szélben a veszprémi tornyok Megint a magyar zászlót lengetik, S amíg élünk, míg vízzé nem lesz vérünk, A magyar zászlót le nem vehetik. Budapest népe! Hősök, katonák! Nem éltetek, nem haltatok hiába! Isten velünk és veletek megyünk, Szabad életbe, vagy hősies halálba. Veszprém, 1956. október 26.
