Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-10-01 / 10. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2000. október mány s ettől kezdve fokozódott a vallásüldözés, a papok zaklatása. Napirenden volt a papok letartóztatása és egyházi épületek kisajátítása. Az offenzíva éle a szerzetesrendek ellen irányult. 1950. június 10.-én éjszaka a rendőrség körülvette a kolostorokat és többezer szerzetest — köztük nagy számban apácákat is -- elhurcolt. A püspökök tiltakozására újabb letartóztatási hullám volt a válasz, majd a párt közölte: ha a püspöki kar hajlandó megállapodást aláírni az állammal, a szerzetesek visszakapják szabadságukat. A püspökök — hogy megmentsék a szerzetesek és apácák életét (számuk ekkor összesen 11 ezer volt az országban) — 1950. augusztus 31.-én aláírták a párt diktálta megállapodást, amelynek egyik pontja volt a szerzetesrendek feloszlatása. "Kárpótlásul" a kormány visszadott 8 egyházi iskolát, abból a 4,885-ből, amelyet 1948-ban államosított, de másrészről minden vonatkozásban korlátozta a katolikus egyház működését, gátolta a szabad vallásgyakorlást és szinte teljesen lehetetlenné tette a hittan-oktatást. Végül létrehozták az Állami Egyházügyi Hivatalt, amely a békepapi mozgalom, illetve besúgói révén minden történelmi egyház fölött ellenőrzést gyakorolt. Eltávolították helyéről a refomátus Ravasz László püspököt, bebörtönözték az evangélikus Ordas Lajos püspököt, de nem kímélték az izaelita egyház vezetőit sem és tőlük is elvették az iskoláikat. Végül — nem sokkal azután, hogy aláírta a katolikus egyház és az állam közti "szerződést" -- 1951. májusában letartóztatták és egy, a Mindszenty-perhez hasonló bírósági színjátékban 15 évi börtönre ítélték Grősz József kalocsai érseket... * * Ennek éppen fél évszázada! Azóta sok víz folyt le a Dunán, megbukott a kommunizmus, a párt eltűnt a történelem süllyesztőjében és felszabadult az ország, szabadok lettek az egyházak is. Csak éppen az igazságszolgáltatás malmai őrölnek csigalassúsággal és máig sem kaptak igazi elégtételt szenvedéseikért azok a papok, akik mindvégig hű fiai maradtak egyházuknak, de nem bélyegezték meg azokat a békepapokat sem, akik karrierért vagy pénzért elárulták hitüket és kiszolgálták a rendszert. Éppen ezen meditáltam, amikor a kezembe került egy interjú, amely a napokban készült Máté-Tóth Andrással, az ismert teológussal, a Szegedi Tudományegyetem vallástudományi tanszékének professzorával, aki jelenleg a bécsi egyetemnek is előadója. A professzor Mindszenty bíboros 25 év előtti halála kapcsán fejti ki nézeteit elsősorban arról, hogy a magyar egyházaknak érdemes lenne felállítaniuk egy történészbizottságot, amely kivizsgálná az úgynevezett egyházi ügynökök kérdéskörét. — Vannak elkötelezett Mindszenty-rajongók -- fejtegeti Máté-Tóth András --, akik azért állítják szembe a Bíborost az utódaival, mert úgy vélik, ő volt a nagy ellenállás szimbolikus és valóságos figurája, míg Lékai és Paskai is a létező szocializmussal való párbeszéd gyakorlatát folytatták. Lehet ezt a kétféle politikát egymással szembeállítani, de akik ezt teszik, elfeledkeznek arról a különbségről, amely a két korszakot elválasztja. Még nem lezárt a kétféle egyházpolitika elemzése, mint ahogy Mindszenty bíboros egyházi és politikai szereplésének megítélése is várat magára. Nem lehet azonban ugyanolyan mércével mérni Mindszenty, Lékai és Paskai bíborost. A hatvanas évek közepén maga a Vatikán változtatott keleti politikáján s ennek bizonyos értelemben Mindszenty bíboros áldozata is lett, hiszen az akkori pápa, VI. Pál lemondatta. Ezekben az években a papok egész életüket úgy élték le, hogy egy takaréklángra szorított egyházban kellett keresniük a réseket, hogy az egyház legalább a minimális lelkipásztori munkáját el tudja végezni. Ezután a magyar katolikus egyház külkapcsolataival foglalkozó ügynöki jelentésekről beszélt kutatásai alapján a professzor és elmondotta, hogy pld. a hatvanas években (a Vatikánnal kötött '64-es megállapodás után) a zsinatra kiutazó papi delegációk tagjainak legalább fele kifejezetten ügynök volt. De a kiutazáshoz a többi tagnak is bizonyítania kellett így vagy úgy a rendszer iránti lojalitását. A küldöttséget nem is az egyház állította össze, hanem a párt Központi Bizottsága. Arra a kérdésre, hogy véleménye szerint a papok és püspökök hány százalékát tudta az ÁVÓ beszervezni, a professzor így válaszolt: — Megalapozottan állítható, hogy' a hatvanas években a magasabb egyházi vezetői pozícióba kerüléssel 80 százalékos valószínűséggel együtt járt az ügynöki beszervezés. Ezek egy része "hazafias" alapon, vagyis szívből vagy színből elkötelezte magát a szocialista rendszernek. Mások különböző kényszerek hatására vállalták az ügynöki feladatot. Vagy a múltjukból eredő politikai kényszer, vagy betegség, esetleg erkölcsi deviancia vitte rá őket erre. Mielőtt azonban az egyházi ügynökök fölött pálcát törnénk, figyelembe kell vennünk, hogy ezek az emberek sokakért voltak felelősek és ma már azt is tudjuk, hogy jónéhány békepap eleven egyházi munkának szolgált védőpajzsul. De nem tagadhajtuk azt sem, hogy számos karrierista is volt, aki ügynöki fizetésként jutott felelős egyházi beosztásba. Eddig a professzor véleménye, amihez a magunk részéről hozzátehetjük: bár nem lehet általánosítani s minden életpályát külön-külön kell vizsgálni, igazat adhatunk a professzornak, aki azt mondja: ha az ügynökkérdés ilyen elevenen él a társadalomban, akkor az egyházaknak érdemes lenne megfontolniuk, hogy nem kellene-e foglalkozni ezzel a problémával? Mert ez növelné az egyházak tekintélyét és elvenné a különböző gyanusítgatások élét. Minden bizonnyal ez volna a leghelyesebb! * Nem lehet megállni, hogy az ember ne fűzzön még néhány szót Máté-Tóth professzor úr megállapításaihoz, illetve — mai közkeletű kifejezéssel élve — ahhoz a "hozzáálláshoz", ahogy a magyar katolikus egyház 1945-től a rendszerváltásig eltelt évtizedeiről beszél, pontosabban: ahogy Mindszenty bíboros szerepéről vélekedik. Az emigránsok nagy többsége — állítom: felekezetre való tekintet nélkül - vállalja, hogy ő "elkötelezett Mindszenty-rajongó", mert mi tanúi voltunk annak, hogy mit tett a Bíboros a világban szétszóródott magyarságért és annak is tanúi voltunk, hogy 1947/48 kritikus hónapjaiban hogyan szegült szembe egyes- egyedül a kommunista hatalomátvétellel, az akkori politikai
