Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-01-01 / 1. szám
2000. január AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 19 KIS NYUGDÍJ, ROSSZ EGÉSZSÉG A mai magyar társadalom leginkább meghatározó része a nyugdíjasoké, ha pártjuk is lenne, s egységesen rá is szavaznának, ők lennének a politika hang- és irányadói. Bizonyos mértékig most is ők azok, hiszen a különböző politikai fórumokon fiatal arcot csak elvétve látni. A politika az idős emberek hobbija, szórakozása, bosszúsága lett, ők ülnek a parlamentben és az önkormányzatokban, s ők nézik kritikus szemmel a televíziós közvetítéseket, ők írnak és telefonálnak a különböző szerkesztőségekbe - hiszen "ráérnek". A mai posztszocialista-prekapitalista társadalom egyik legnagyobb szégyene, hogy nem tud mit kezdeni időskorú állampolgáraival (sem). A hazug rendszerváltozás óta eltelt tíz év csak azoknak volt kegyelmes, akik meghaltak: ők már csak a túlvilágról sürgethetnék a nyugdíj- emelést. A nyugdíjasok többsége úgy érzi, s teljes joggal, hogy megérdemli szerény járandóságát, mely legtöbbször csupán a puszta létfenntartáshoz elég. Nehéz lenne megmagyarázni nekik, hogy sok évtizedes, szorgos munkájuk, nemzetgazdasági szempontból hiábavaló volt: 1945-től 1989-ig itt szovjet gyarmat volt, versenyképtelen, abszurd kül- és belgazdaság alakult ki, mely csődbe ment. Ennek a nemzeti csődnek résztvevői és kárvallottjai a mai nyugdíjasok, akik "szerencsésnek" érezhetik magukat, hiszen túlélték a magyar átlagos életkort. Pedig ezek a kiuzsorázott, megalázott nemzedékek építették újjá a második világháborúban földig rombolt Magyarországot, ők építették fel a ma kísértetvárossá vált vidéki ipari centrumokat. A szovjet abszurdból minden átmenet nélkül csöppentünk bele az amerikai abszurdba, de a karhatalmisták és brókerek szövetségét nem sikerült megtörni. Ma egy törvéytelen ország polgáraiként vegetálunk, és semmi jóra nem számíthatunk, csak kis nyugdíjra és rossz egészségre. Fiam, aki elfuvarozott debreceni előadás-sorozatom esedékes napján, rosszalóan jegyezte meg: "Papa egy politikusnak kiutat is illenék mutatni." Kicsit fásultan azt válaszoltam: "Nem vagyok politikus, különben sem szeretek hazudni." S tényleg, mit is mondhatnék, mit is ígérhetnék? Churchillel szólva: csak verítéket, vért és könnyeket. Ez a kis Kárpát-medencei maradék haza nagyon kell a világnak, nagyon kell valakiknek. Alig várják, hogy a nyugdíjasok a természet rendje szerint beköltözzenek a temetőkbe, melyekre már ácsingóznak a szabad hiénák. Tragikomikus, ahogyan "egy nemzet süllyed el", saját akaratából, saját tudatlanságából és gyengeségéből. 1945 óta egy fél évszázad ment veszendőbe, ezt a halottaink és éppen létező nyugdíjasaink tanúsíthatják. Proletárok lettünk, de már nincs se proletárdiktatúra, se proletár internacionalizmus. Moszkva is örül, ha él, nem pénzeli a világkommunizmust - maradt nekünk a kis nyugdíj, rossz egészség, és a ránk települt mocskos média, mely úgy tesz, mintha Ausztriában, Svédországban, Angliában lenne. Leírtak minket. Tudom, nem is kell, hogy megbeszéljük, a kádári puha diktatúrának sok híve él köztünk, magas nyugdíjjal, jó egészségben. Jól ismerem őket, megérik a pénzüket. Ók sosem ismernék be, hogy csődbe vitték Magyarországot. Talán azt sem ismernék el, hogy van ilyen, magyar nevű ország. Ők több útlevéllel rendelkeznek, és állandó lakóhelyük nem Magyarország. Multinacionálisak és multikulturálisak. E sorokat egy nap eltelte után írom az előző, borús gondolatokhoz, afféle utószóként. Mert van kiút, lesz kiút, lennie kell kiútnak, magyar útnak. Államiságunk kemény ezer esztendejét végig küzdöttük, s megmaradtunk. Néha csodával határos módon, ahogyan senki sem hitte volna, hogy a szovjetek egyetlen puskalövés nélkül eltakarodnak, ahogyan a törökök egyetlen éjszaka leforgása alatt el- széledtek Eger vára alól... de aztán visszajöttek. A gonosz dolgok és erők nem adják fel: ha nem maradhatnak, akkor visszajönnek. Várják, hogy a kis nyugdíj, rossz egészség majd elvégzi azt, amit terrorral és hazugsággal nem tudtak velünk megtenni. Mire e sorok megjelennek, már megnyíltak a szép, magyaros nevű Westend City Center kapui. Tiszta New York a Nyugati pályaudvar mögött. Akik ezt a várost a városban felépítették, optimisták. Hisznek a magyar vásárlóerőben, mely eltarthat ennyi üzletet. Hát akkor legyünk optimisták mi is, csak nem leszünk megint földönfutók saját hazánkban! Bár ifjú Rajk László, a megszűnő Lehel téri piac helyére épülő vásárcsarnok tervezője azt mondotta, korszerűtlen dolog, ha az őstermelők az éj leple alatt kihúzogatják terményeiket és eladják hajnalban: kell a hely a Pajeró dzsippel érkező közönségnek, aki szarvasgombát és francia sajtot óhajt vásárolni. (Tényleg ezt mondta!) Itt minket valakik csúnyán leírtak. De korai az öröm. A kis nyugdíj és a rossz egészség is tovább tart, mint a szarvasgomba, a francia sajt és az igen könnyen robbanó csodadzsip. Vásárolnak még ők is csírkefarhátat a Westend City Centerben - nagyon remélem. Szentmihályi Szabó Péter —Testvérvárosi kapcsolatok sorát alakította ki a bácskai Zenta - 18 ezer lakosának négyötöde magyar - a Kárpát-medence számos településével, így a kárpátaljai Munkáccsal, az erdélti Székelykeresztúrral, valamint a magyarországi Hódmezővásárhellyel és Gödöllővel. Gödöllő a jugoszláv háború alatt több alkalommal segítette a zentaiakat főként gyógyszerekkel, orvosi felszerelésekkel. A tavalyi kárpátaljai árvíz után a zentaiak Munkácsnak szerveztek gyűjtési akciót. —Festménytorony. A hosszas jogi procedúra végeztével, immár minden szükséges irat birtokában megvalósulhat Óbudán a festménytorony, amely a városrészben ágaskodó kétszázméteres betonkémény óriási festménnyé alakítását jelenti. A Főváros Közigazgatási Hivatala határozatban kimondta, hogy a kémény megfestése nem minősül építési engedélyhez kötött tevékenységnek.
