Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-09-01 / 9. szám
2000. szeptember AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 19 SAÁRY ÉVA: EGY MAGYAR A LÉGIÓBÓL Megpróbálom száműzni agyamból otthonról hozott elképzeléseimet. Ezen az emberen, akivel most a mar- seille-i Pharo-park tavaszi hangoktól vibráló fái alatt sétálgatok, nem látszik meg, hogy húsz évet töltött a francia Idegenlégióban. Igaz, kemények az arcvonásai, erősen "kisportolt" az alakja, de mindezt más foglalkozási ágakban is megszerezhette volna. Hunyorgó szemmel mosolyog rám:-Most "civil" életet élek. Legtöbben nem is sejtik rólam, hogy valaha hétlángú gránáttal ékes egyenruhát viseltem.-Milyen volt a Légió?-Nem olyan borzalmas, miként azt hatásvadászatra törekvő regények, s nem olyan romantikus, mint ahogyan a francia katonai szakírók beállítják. Mint mindenütt, nagyon sok múlott azon, milyen karakterű emberek kerültek össze, milyen hatással voltak egymásra. Én, a magam részéről, elég jól bírtam. Látja - itt vagyok.-Milyen érzésekkel gondol vissza azokra az időkre?-Néha térdenállva hálát adog az Istennek, hogy kikerültem az állandó, sokszor emberfölötti erőfeszítésekből, a vérontásból, de máskor - akármilyen furcsán hangozzék -, vágyódom a virtuskodó erőpróbák, a szabad ég végtelensége után. Különösen télen, hideg zimankós napokon... Lehunyom a szemem, s érzem arcomon az ezer tűvel szúrkáló homokvihart, látom a vörösen füstölgő sivatagi dűnéket. Pedig, borzalmas volt, akkor valóban borzalmas. Néha összeszorított foggal imádkoztam, hogy kibírjam a napot, hogy elérkezzék végre az este.-Azt hiszem, sokat számít a megszokás. Az ember csodálatos lény. A legnehezebb helyzethez is képes alkalmazkodni. Mikes Kelemen egy alkalommal megkérdezte a török hajón verejtékező magyar gályarabokat, szeretnének- e hazamenni. Vállvonogató "nemmel" feleltek. Beletörődtek a sorsukba, jól megvannak a társaikkal, nem kívánkoznak sehová. A tenger végtelen, csillogó kék. A sziklákon megtörnek, s majdnem a magas partig gyöngyöznek a hullámok. Josephine császárné egykori kastélya fölött sirálycsapat vijjog.-A legszörnyűbb nem a harc volt, hanem a szomjúság. Nincs még egy hadsereg a világon, amelyik any- nyit szomjazik, mint a Légió. Szaharai útépítések, őrjáratok...-De úgy tudom, bőven pótolták - alkohollal!?-Az igaz. Sidi Bel Abbés kocsmái regélhetnének róla. Micsoda élet folyt ott annak idején! Most persze, minden halott. Midőn végleg elhagytuk a Quartier Viénot- ot, sokan sírtunk.-A Légió mindig értett ahhoz, hogy legendákat teremtsen maga körül; hogy fogva tartsa az emberek - nemcsak a kívülállók, de a szenvedő alanyok képzeletét is!-Midőn ünnepélyesen elégették az udvar közepén a múlt században zsákmányolt nehéz, kínai selyemzászlót, midőn felsorakoztatták a "Carré des Légionnaires"-ből ki- hantolt három koporsót...-Mi történt aztán velük?-Rollet generálist, a "Légió atyját", a mesés hírű dán Aage herceget s az Algériában utolsóként elesettt Zimmermann közkatonát hazahozták Európába. Darabokra szedték, becsomagolták a fekete márvány emlékművet is.-Láttam a Légió fölvonulását április 30-án Mar- seille-ben.-Az a híres Camerone-ünnep, amit mindig, mindenütt, még a legkeservesebb körülmények között is megtartottunk.-Ki volt az a Camerone?-Nem személy, hanem kis falu Mexikóban, ahol egy "hacienda" védelmében, az 1800-as években, Danjou hadnagy és hatvan katonája, az óriási túlerővel szemben, utolsó leheletéig harcolt. Nézem az emberemet. Szélespofacsontú, markáns kun arc. Az Alföldről jött. Ha nem tör ki a második világháború, ha nem sodornak "kit erre, kit arra a szelek", bizonyosan a "délibábos rónán", az eke szarva mellett öregedett volna meg.-Hogyan került a Légióba?-1945-ben, a franciaországi fogolytáborban verbuváltak. Aki aláírta az ötéves szerződést, mindjárt elkülönítették, jobb ellátást, jobb bánásmódot kapott. Hagyom, hogy spontánul meséljen önmagáról, szaggatottan, meg-megtorpanva, mintha nem is lennék jelen. A vaskos bástyájú St. Jean erődre függeszti tekintetét, amely most, a víz fölött úszó párák ölelésében, bizonytalan lebegésbe kezd.-Innen indultunk. Cudar hajózás volt. Összezsúfolva mint a barmok. De midőn Bel Abbésben először meghallottuk a légiós induló, a "Boudin" ütemeit, végig- borzongott hátunkon a forróság. Egycsapásra tudatosodott bennünk, hogy egy olyan közösségbe léptünk, mely új emberekké formál bennünket, amelynek vonzásából soha többé nem tudunk kiszakadni.-Merre járt a Légióval?-Ott voltam az indokínai háború befejezésénél. Egy darabig az átkozott déli mocsárvidéken, a Plaine de Jones-on, aztán Tonkinban... Dien Bien Phu ostrománál is! Eláll a lélegzetem.-Az amerikaiak sokat tanulhattak volna a mi keserves tapasztalatainkból!-Hát igen. "A történelem kitűnő tanítómester, de nagyon figyelmetlenek a tanítványai!"-Nem két hadsereg, hanem két világ ütközött ott meg egymással. Két teljesen ellentétes életfölfogás. Fehérember sohasem fog behatolni azoknak a távolkeleti országoknak a rejtelmeibe. Az éghajlatot nem bírja (csupa sűrű, gőzölgő dzsungel!), az ellenség harcmodorát nem érti. Illetve, az a legnagyobb baj, hogy nincs is ellenség; legalább is látható nincs. Mintha a széllel, a köddel kellene
