Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2000-06-01 / 6. szám

6

AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG

2000. június

KISS DÉNES

TRIANON UTÁN NYOLCVAN ÉVVEL

„S a sírt, hol nemzet sűlyed el,

Népek veszik körűi,

S az ember millióinak Szemében gyászköny űl.”

(Vörösmarty Mihály: Szózat)

Méltóságos Vörösmarty Mihályunk bizony nagyságos és nemes gondolkodású ember volt. Hitt a másik ember, minden ember hasonló hiteben, emberségében. Ezért írt ilyen sorokat. Mi már tudjuk, hogy a sírt, hol nemzet süllyed el, - és nerrlcsak itt, e tájon, hanem szinte bárhol a világon - bizony nem biztos, hogy gyászkönnyező népek állnák vagy éppen álljak, „veszik” körül. Sőt, többnyire azok veszik körül, akik a süllyedő nemzetek síiját ásták! Nem túlzás azt gondolni itt, e helyen, a mai időben, hogy nem emelkedő, hanem süllyedő nemzetté tettek bennünket is. Noha a magyar vendégszerető, befogadó nép volt és az is maradt. Németek, szlovákok és mások kerestek és kaptak itt hazát, kenyeret, életet. Önszántukból jövők és maradók. Azonban, hogy így történt, annak is oka volt. Mégpedig az, hogy előbb a magyarság, az erős magyar királyság védte az oszmán ellenében Európát - bizony a másság ellenében, igen így is lehet fogalmazni és nem hamisítunk, mert nem kevés alkalommal a „másság” ellenünkre, leigázásunkra, életünkre tört - majd már az idegen, Habsburg királyok alatt is ez történt. Miként Zrínyi is megjegyezte annak idején, a várakat nem magyarok, hanem az idegenek adták csak föl. A három részre szakadt ország sok vonatkozásban „Trianon" előképe volt. De nemcsak előképe, hanem annak előkészítője és megvalósítója. Ugyanis országrészek ürültek ki s a helyükre kellett - lehetett - más népek kisebb-nagyobb csoportjait beengedni, a szlovákoktól kezdve, a menekülő szerbekig vagy a jobb életet kereső svábságig. De már most mondjuk ki, közülük nagyon sokan magyarabbak lettek a tősgyökeres magyaroknál, ráadásul önként. Ma,magyarnak lenni tartás, lelkűiét és vállalás dolga. Az ilyen átalakulás általában kényszer hatására amúgy sem megy. Az is köztudott, - hogy egyes vétkét se feledjük - hogy a románság a tizenharmadik században kezdett jelen- ’•okcbben beszivárogni Erdélybe, mint olcsóbb, igénytelenebb munkaerő. A sir ásásához, a napjainkban is folyó cián- és más mérgezés lehetőségéhez akkor teremtődött meg az alkalom. Egészen pontosan ahhoz, hogy ilyesmi akármikor és akárhol - köröttünk! - elöfodulhat. Ha úgy tetszik, el lehet „lopni” a Dunát, éppen aszállyal veszélyeztetni, míg más égtájak felöl árvízzel, azaz vízárral, mert kivágták a fákat, eltüntették a vízfogó erdőt a hegyekről, domboldalakról vagy éppen méreggel és másfajta károsítással. S ráadásul ezért még soha senki, sehol nem fizetett kártérítést! Minden költséget mindig a magyar állt. Nemcsak a baj, hanem a következménye is sokszorosan sújtott és sújt bennünket. Nem vádaskodás tehát, ha kimondjuk: ezek a körbeálló népek - talán pontosabb, ha ezek bizonyos hatalmi képviselői, de a gyakorlat szempontjából szinte mindegy —, még mintha lökdösné- nek is bennünket a gödör felé?! Gondoljunk a Trianonban aláírtakra! Mit valósítottak meg abból a kedvezményezett - orgazda! - országok? Soha semmit. Ki kérte tőlük számon a becsületességet? Soha senki, rajtunk kívül. No nem az történt, hogy a magyarok folyton erről beszéltek, netán követelték nemzetközileg is elismert jogaikat. Nem, hiszen gondolnunk kellett úgymond a „szomszéd népek érzékenységére”. Micsoda hazug, hamis, álszent vélekedés! És uralmon, hatalmon vannak még ma is sokan azok közül, akik ezt vallották, mondták, s ha kellett fenyegettek is. A „Trianon” szó kimondása is vétek sokak szerint. Ők a belső trianonizálóink! Azt akaiják elhitetni, hogy idővel az igazságtalanság átalakul s az lesz az igazság! Holott sem idő, sem tér nem változtathat a történteken, nem semmisítheti meg azt, ami megtörtént, legföljebb módosíthat a következményeken. Nos, ebben a hitben mondom, hogy talán soha ekkora szükség nem volt olyan társaságra, amely már a nevével figyelmeztet, kiált, felráz. A Trianon Társaság kötelessége, hogy nem szűnő lelkiismerettel legyen, a természetes igazság védelmezője, s egyúttal a természetes önvédelmi tennivalók és gondolatok érlelője. Itt, a világnak ezen a helyén, e nagy átjáróban különösen fontos a folytonos figyelem, az önmagunkra való ügyelés. Amikor szükséges, mindig ki kell mondani: Vigyázz magyar! A sorsodról, az életedről, a hazádról van szó újra és újra. Mert mivé lett hazánk? A Kárpát-medence egyáltalán nem derűs derítője, méreg-ülepítője. Ember által szétszabdalt ősi természeti egység beteg gyomra, elvagdalt, elszorított belső részekkel. Csonkolt tagok sajgásának földje s körben túl a határokon, amiket ostoba és szándékosan gonosz indulatokkal, hazug, hamis „adatok” alapján jelöltek ki, nyolcvan éve állandósult az elemi emberi jogok megtagadása, az anyanyelven való jó szó. A szerelem hivatalos megváltásának anyanyelvű joga. A tanulás anyanyelven való joga. A gyógyító orvos anyanyelven való beszélgetése a beteggel. S a Teremtöhöz való imádkozás is. Többen emlékeznek arra az útra, amit együtt tettünk meg, s amikor az egyik falu lelkésze elmondta, hogy nem mer saját templomába menni ősi szülőföldjén a magyar, mert a román rászólt az utcán, hogy „Már megint mentek ellenünk harcolni!” Mert szerintük az anyanyelven való imádkozás ezt jelenti! Ezek a tények mutatják a legjobban, hogy a trianoni vétkek milyen lé- lektorzulásokat okoztak azoknak is, akik máig a méltatlan kezdeményezettek! Ezekben a szomszédságokban sajgások, sóhajok hajtanak ki a földből. Néhol az országhatárokat, mintha brigatik tették volna, át udvarokon, falvak közepén húztak Európa szégyenére! Mára elérték, hogy Magyarország az egyetlen olyan ország Európában, lakosait nézve, amelyik önmagával határos. De páratlan itt e földrészen olyan vonatkozásban is, hogy sem magas hegyei, havasai sincsenek, de tengere sincs. Ha ránézünk a térképre, látjuk, hogy a legkisebb országoknak is van tengere vagy vannak magas hegyei. Csak Magyarországnak nincs egyik se! Azt is mondhatjuk, hogy szabadság és nagyság látványával azok jelképét is elvették! Előbb tehát a földet a talp alól, aztán az emlékezetet és máris térkép marad e táj az itt lakóknak is. Mint ahogy így annak is, aki ide települ. Ő sem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, ahogy a költő mondja. Mert mindezek együttvéve jelentős tekintetben okai feltűnő arányú fogyásunknak.

Öt napja meghívás nyomán kis zalai községben, a szülőfalum közelében voltam egész napos vendég. Az iskola igazgatója hívott meg, hogy szóljak a magyar nyelvről és mindenről, ami fontos. Előbb a kis iskola tanulóinak, majd délután a tanároknak, tanítóknak, akik több dolog miatt is meglehetősen elkeseredetten teszik a dolgukat. Az elkeseredés fö oka, hogy öt kis faluból járnak az első osztályba, amelynek így is mindössze tizenkét tanulója van. Vagyis körülbelül kétezerötszáz ember utánpótlása tizenkét gyermek! Lehet, hogy az ősszel már nem tudnak új első osztályt indítani. Vagyis vészjóslat az országfogyás ténye után, a lakosságfogyás egyre gyorsabb és látványosabb tényeit igazolja. Vészjóslat, mondom mert a „dicső” szocializmusban arra oktatták a magyart, hogy csak a holnap pohár söréig lásson el. Fejlessze röhögő izmait a kabarékkal, - persze ez mára túlment a gátlástalan média-zsoldosok rosszvoltából minden határon, akik még a miniszter- elnök leendő negyedik gyermekével is gúnyolódni merészelnek, amíg valaki le nem pofozza őket a pódiumról. Mert ezek a hírheded .hírességek” mikor merték volna gúnyolni nemcsak a kacsintgató hóhért, a fiumei fattyút, de még a nyíltan országa ellenségeihez szegődött Horn Gyulát sem. Vagyis mindent gúnyolni mernek, ami szent éltető erőnk, tisztességünk, hitünk, a haza alapját és erkölcsét meghatározó. Vétkezünk, hogyha feledjük Berzsenyi örök igazságát, amellett, hogy „Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” De csak akkor, s ezt is ő írja: „...minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, mely ha meg- vész: / Róma ledül, s rabigába görbéd.” Mi is abban görbedünk, a bankok, a pénz rabigájában. Mert a pénznek nincs erkölcse, sem hite, sem édes szülője, sem hazája. Csak hatalma és